„Apa, segíts! Gyere gyorsan!” — a kétségbeesett üzenet felriasztotta az apát, aki riadtan éjszaka rohant a lányához
Ez a rejtélyes ébresztés nyomasztóan ijesztő és szívszorító.
Pontban hajnali háromkor riadtam fel arra, hogy a telefonom makacsul rezeg az éjjeliszekrényen. Még ki sem nyitottam a szemem, de a mellkasom már összeszorult valami megmagyarázhatatlan rossz előérzettől. A szobát sűrű sötétség töltötte be; csak az utcai lámpa tompa fénye szűrődött be az ablakon, és reszkető faágak árnyékát vetítette a plafonra.
A készülék tovább villogott.
Félálomban odanyúltam érte, és amikor megláttam a kijelzőt, egy pillanat alatt teljesen magamhoz tértem.
Tizennyolc nem fogadott hívás.
A lányomtól.
Az álmosság úgy tűnt el belőlem, mintha soha nem is lett volna.
Megremegett a kezem. Az elmúlt években egyszer sem fordult elő, hogy ennyiszer próbált volna elérni egymás után. Soha.
Azonnal megnyitottam az üzeneteket. Egyetlen rövid mondat állt ott:
„Apa, segíts! Gyere gyorsan!”
Semmi más.
Nem volt magyarázat.
Nem volt részlet.
Hangüzenet sem érkezett.
Rögtön hívtam.
Kicsöngött.
Aztán bekapcsolt a hangposta.
Újra tárcsáztam.
Majd megint.
Hiába.
A fejemben pillanatok alatt a legrosszabb lehetőségek kezdtek egymás után felvillanni. Baleset. Támadás. Tűz. Bármi megtörténhetett.
Magamra kaptam az első ruhadarabokat, amelyeket a sötétben megtaláltam, és szinte kirohantam a lakásból.
Az éjszakai város kihaltnak látszott. A jelzőlámpák sárgán villogtak, a széles, üres utcákon csak néha suhant el egy-egy autó.
Olyan gyorsan vezettem, ahogy csak mertem.
Az a húsz perc végtelennek tűnt.
Végül lefékeztem a lányom háza előtt.
A lakás ablakai világítottak.
Ez valamelyest megnyugtatott.
De csak egyetlen pillanatra.
Majdnem futva mentem fel a lépcsőn a harmadik emeletre, és rányomtam a csengőre.
Néhány másodperccel később léptek zaja hallatszott bentről.
Kinyílt az ajtó.
A küszöbön a lányom állt.
Élt.
Sértetlen volt.
Egy otthoni pólót viselt, a haja kócosan omlott a vállára.
Értetlenül nézett rám.
— Apa?
Pár másodpercig képtelen voltam megszólalni.
A háta mögött megjelent a vőlegénye is.
— Mi történt? — kérdezte zavartan.
Feléjük fordítottam a telefonom kijelzőjét.
— Ez történt.
A lányom átvette a készüléket, összevonta a szemöldökét, és elolvasta az üzenetet.
Aztán felnézett rám.
— Én ezt nem írtam neked.
— Tessék?
— Nem küldtem semmit.
— De a te számodról jött!
Gyorsan elővette a saját telefonját.
Megnézte az üzeneteit.
Aztán a híváslistát.
Láttam, ahogy lassan kifut a vér az arcából.
— Én nem hívtalak.
— Nálam tizennyolc nem fogadott hívás van tőled.
— Nálam egyetlen kimenő sincs.
Némán bámultuk egymást.
A vőlegénye erőltetetten felnevetett.
— Biztos csak valami rendszerhiba.
A mosolya azonban szinte azonnal lehervadt.
Mert egyikünk sem hitte el igazán ezt a magyarázatot.
Megnéztem az üzenet időpontját.
02:47.
Ellenőriztem a számot is.
Valóban a lányom száma volt.
Nem látszott hamisításnak.
Nem tűnt tévedésnek.
Néhány perc tanácstalan beszélgetés után végül abban maradtunk, hogy valami műszaki hiba történhetett.
Nem volt túl meggyőző válasz.
De más nem jutott eszünkbe.
Leültem velük egy teára.
Még egyszer átnéztük mindkét telefont, újra és újra.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz