Ekkor Katalin közbeszólt. A hangja egyenletes volt, száraz és tárgyilagos:

– Tájékoztatásul közlöm: a Polgári Törvénykönyv 1147. paragrafusa alapján az örökbe fogadott gyermekek és leszármazottaik jogokban és kötelezettségekben teljes mértékben a vér szerinti rokonokkal azonos megítélés alá esnek.

Zoltán erre már nem felelt. Csak ült, és tovább bámulta a számlákkal teli mappát. A kisujján fehér csík jelezte a gyűrű helyét; levette, és most ökölbe szorított kézzel markolta.

Először őt vezették ki. Az ügyvédje finoman fogta a könyökét, olyan óvatosan, ahogy az embert egy kórházi folyosón kísérik. Zoltán ment, és egyszer sem nézett vissza. Az ajtó puhán csukódott be mögötte.

Én még bent maradtam. Katalin az iratokat rendezte, a billentyűzet halkan kattogott előtte. Egy átlagos nap átlagos hangjai voltak ezek. Nekem mégis remegett a kezem, és sehogy sem bírtam behúzni a táskám cipzárját. Meghúztam egyszer, aztán még egyszer, de beakadt. Végül feladtam. A táskát a térdemhez szorítottam, és így ültem egy percig. Vagy talán kettőig.

Aztán kimentem az utcára. Március volt. Hideg szél csapott az arcomba. A bejárat előtt pocsolya állt. Mély levegőt vettem.

Gábor a sarkon túl várt az autóban. Amikor meglátott, kiszállt, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját.

– Na?

Beültem, és a műszerfalat kezdtem nézni.

– A lakás és a nyaraló az enyém. A garázs az övé. Volt egy második végrendelet. Anya átírta.

Gábor egy darabig hallgatott, aztán megdörzsölte a homlokát.

– Anyád tudta, mit csinál.

Bólintottam. Odabent mégis összeszorult bennem valami. Zoltán hangja járt a fejemben: „te csak örökbe fogadott vagy”. Meg anya kézírásos mondata: „a lányomnak nagyobb szüksége lesz rá, ő nyolc éven át mellettem volt”.

Este Gábor megmelegítette a levest. A konyhában ültünk, többnyire némán. Két kézzel fogtam a teásbögrémet, és a falat bámultam. Nem ünnepeltünk. Mit lehetett volna ezen ünnepelni? Anya meghalt. A bátyám idegenné vált. Lett ugyan lakás, de közben megrepedt a család.

Egy héttel később Zoltán üzenetet küldött. Hosszú volt, két képernyőn át kellett görgetni. Azt írta, hogy anya „nem volt beszámítható”. Hogy én „kihasználtam az állapotát”. Hogy „nyolc éven keresztül befolyásoltam egy beteg asszonyt”. Azt is hozzátette, hogy már konzultált szakemberrel, és bíróságon fogja megtámadni a végrendeletet.

Kétszer olvastam el. Utána lefordítva tettem az asztalra a telefont.

A legfurcsább az volt, hogy egyetlen egyszer sem írta le: „bocsáss meg, amiért nem jártam hozzá”. Egy szó sem esett arról, hogy anyának milyen nehéz volt. Hogy várta őt. Hogy én hordtam neki az élelmiszert, mert már a boltig sem tudott elmenni. Hogy az utolsó évben én mostam fel nála, mert ha lehajolt, elesett. Semmi.

Csak ennyi: neki több jár.

Három nappal később felhívott Zoltán ügyvédje. Udvarias volt, kimért, és pontosan ott tartott szünetet, ahol kellett.

– Eszter asszony, az ügyfelem nyitott volna egy egyezségre. A lakás fele-fele arányban kerülne megosztásra. A nyaraló az övé lenne, a garázs szintén. Így elkerülhetnénk a pert.