Katalin papírvágó késsel óvatosan felnyitotta a borítékot. Kihúzta belőle a lapot, széthajtotta, végigfutott rajta a tekintete, majd egyenletes, szinte színtelen hangon olvasni kezdett.

Hallgattam, és közben úgy éreztem, levegőt sem veszek. A halántékomban olyan erősen dobolt a vér, hogy attól féltem, mások is meghallják.

„A lakást, amely a megjelölt címen található, lányomra, Eszterre hagyom. A nyaraló telket a rajta álló házzal együtt lányomra, Eszterre hagyom. A garázst fiamra, Zoltánra hagyom.”

Aztán következett még néhány sor. Anya kézírásával. Már az asztal túlsó oldaláról felismertem: egyenes betűk, enyhén jobbra dőlve, a hosszú szárú „d”-kkel.

„A fiam megáll a maga lábán. Három üzlete van és biztos jövedelme. A lányomnak nagyobb szüksége lesz rá. Ő nyolc éven át mellettem volt. Egyetlenegyszer sem hagyott magamra. A fiam ez idő alatt háromszor jött el. Egyszer a gumikért.”

Katalin befejezte az olvasást, és letette maga elé a papírt.

Zoltán falfehér arccal ült. Kiderült, hogy a „zárt végrendelet” szavaknál félig felállt a székről, most pedig visszazuhant rá, mintha hirtelen minden erő kiszaladt volna belőle.

A szája résnyire nyitva maradt. A gyűrűjét már nem forgatta. A kezei élettelenül pihentek a térdén, mintha nem is hozzá tartoztak volna.

Az ügyvéd közben a telefonját görgette. Kapkodva, feszült mozdulatokkal.

– Ezt meg lehet támadni? – kérdezte Zoltán alig hallhatóan.

Katalin levette a szemüvegét, és nyugodtan felelt:

– A zárt végrendelet minden formai előírásnak megfelel. A boríték átadásánál két tanú jelen volt. A keltezése későbbi, mint az első iraté. Joghatás szempontjából ez az érvényes.

Zoltán ekkor felém fordult. Az arca szürkés volt, a homlokán veríték csillogott.

– Te tudtad?

– Nem.

– Hazudsz. Te beszélted tele a fejét! Nyolc éven át azt sulykoltad neki, milyen rossz fia vagyok! Ezért írta át!

Nem válaszoltam azonnal. Csak kinyitottam a táskámat, elővettem belőle egy átlátszó, patentos mappát, és lassan, gondosan letettem elé az asztalra.

– Tessék – mondtam. – Nyolc év. Kilencvenhét bizonylat. Gyógyszerek, pelenkák, ápolónő, fürdőszoba-felújítás, matrac, ablakcsere. Hárommillió-hatszázötvenhatezer forint a diszpécseri fizetésemből. Havi százötvenkétezer, Zoltán. Az utolsó évben pedig már csak hetvenhatezerből éltem.

Nézte a mappát, de nem nyúlt hozzá. Úgy meredt rá, mintha megégethetné az ujját.

– Neked pedig három látogatás jutott. Abból az egyik a gumik miatt. Nulla forint. Egy doboz bonbon. Ennyi nyolc év alatt. Anya mindezt tudta. Látta is. És ő döntött így. Nem én.

A helyiségben hirtelen olyan csend lett, hogy még a papírok halk zizegése is élesnek tűnt volna. Az egyik tanú, egy kendős, idős asszony, inkább az ablakon bámult kifelé. Zoltán ügyvédje közben eltette a telefonját.

– Vidd a garázst – tettem hozzá. – Aztán többé ne keress.

Zoltán kinyitotta a száját, majd becsukta. Az ügyvédjére pillantott. A férfi alig észrevehetően széttárta a kezét.

– Te csak örökbe fogadott vagy – mondta Zoltán halkan. Szinte suttogta, mint valami varázsigét. Mintha ha még egyszer kimondja, minden visszarendeződne a régi helyére.