Aztán egyszer anya felhívott. Halk volt a hangja, mégis tiszta. Nem beteg ember hangjának tűnt, hanem olyasvalakiének, aki már meghozott magában egy döntést.

– Eszter – mondta –, mindent elrendeztem, kislányom. Te csak ne aggódj.

– Miről beszélsz, anya?

– Majd megérted. Idővel mindent megértesz.

Akkor nem értettem. Azt hittem, talán az orvosokról vagy a kezelésekről van szó. Nem faggattam. Beteg ember sok mindent mond.

Négy hónappal később anya meghalt.

A közjegyző irodája egy lakóház földszintjén volt. Kicsi helyiség, a fal mellett négy szék, a sarokban fikusz, a hátsó helyiség felől kávéillat szivárgott ki. Az íróasztal mögött szemüveges nő ült: Katalin közjegyző. Nyugodt, hivatásos arccal nézett ránk. Látszott rajta, hogy ehhez hasonló jeleneteket minden héten lát.

Zoltán ügyvéddel érkezett. Ezt azonnal felismertem. A mellette ülő férfi öltönyt viselt, aktatáskája volt, és olyan szabályosan tette a kezét a térdére, mintha vonalzóval igazították volna be. Fizetett ember. Zoltán még a közjegyzői ügyre is külön szakembert hozott.

Ő maga drága kabátban volt, a cipője fényesre pucolva. A kisujján lévő gyűrűt forgatta. Ezüst volt, nehéz darab, fekete kővel. Mindig ezt csinálta, ha ideges volt. Most azonban nem félelemből feszengett. Inkább türelmetlenség bujkált benne. Úgy ült ott, mint aki már csak arra vár, hogy átadják neki a nyereményét.

Amikor meglátott, megváltozott az arca. A szája vékony vonallá szorult.

– Szóval mégis eljöttél.

– El.

– Kár volt. Kellemetlen lesz.

Leültem a fal melletti székre. A táskámban ott volt az irattartó a nyugtákkal. Fogalmam sem volt, miért hoztam magammal. Csak betettem, és kész.

Katalin végignézett rajtunk, majd a tanúkra pillantott: egy kendős, idős asszonyra és egy középkorú férfira. Mindketten az eljárás rendje szerint voltak jelen.

– Kérem, maradjunk csendben. Kezdjük.

Felnyitotta az aktát, és kivette belőle az első iratot.

– Mária végrendelete, kelt kétezer-húsz március huszonegyedikén. Felolvasom.

Zoltán kissé előrehajolt. Az ügyvéd megigazította a szemüvegét.

Az első végrendelet rövid volt. A lakás fele-fele arányban. A nyaralótelek és a ház szintén fele-fele arányban. A garázs teljes egészében Zoltáné.

Zoltán nagyot fújt, majd hátradőlt. Felém fordította a fejét, és megjelent az arcán az a leereszkedő félmosoly, amit annyira ismertem.

– Na tessék – jegyezte meg halkan. – Fele. Bár egy irattári papírdarabért még ez is bőkezű.

Az ügyvéd finoman a könyökére tette a kezét, mintha csendre intené. Zoltán csak legyintett.

Katalin fel sem nézett. Gondosan félretette az első lapot, aztán elővett egy másik borítékot. Vastag, fehér papírboríték volt, vörös viaszpecséttel lezárva.

– Van egy későbbi okirat is – mondta. – Mária zárt végrendelete. Kelte: kétezer-huszonöt augusztus tizennegyedike. Mivel ez későbbi, a törvény szerint ez az érvényes rendelkezés.

Zoltán keze megállt. A gyűrű többé nem fordult az ujján.

– Mit jelent az, hogy zárt?

– Azt, hogy a tartalma a felbontás pillanatáig előttem sem volt ismert. A tanúk jelenlétében bontom fel.

A tanúk bólintottak.