És mégis mentem. Először egyszer, aztán másodszor, tizedszer, századszor. Hetente háromszor. Később már négyszer.

Negyven kilométer oda. Negyven vissza. Minden alkalommal.

Az első évben anya gyógyszereire és a mindennapi szükségleteire körülbelül 448 000 forintot költöttem. Gábor nem tiltakozott, pedig addig is minden fillért beosztottunk. Elkezdtem mindent felírni egy füzetbe. Később vettem egy átlátszó, patentos mappát is, abba tettem a patikai blokkokat.

Még abban a májusban felhívtam Zoltánt.

– Zoltán, anyának kellene egy rendes vérnyomásmérő meg egy járókeret. Együtt nagyjából 60 000 forint.

– Eszter, most nem megy – válaszolta. – Új telephelyet nyitok, minden forintra szükségem van. Beszéljünk róla egy hónap múlva.

Egy hónap múlva sem tudott segíteni. Három hónap múlva sem. Fél év múlva sem. Végül megvettem én. A járókeret 28 800 forint volt, a vérnyomásmérő 19 600.

Beírtam a füzetbe. A blokk ment a mappába.

Egyszer, amikor éppen áthúztam anya ágyát, halkan megkérdezte:

– Zoltán telefonált?

– Igen – hazudtam. – Üdvözöl.

Anya a fal felé fordult. Megrándult a válla, de nem szólt semmit. Én sem. Minek? Így is elég nehéz volt neki.

Nyolc év alatt Zoltán háromszor jött el hozzá. Háromszor. Számoltam. Az első látogatás az elején volt: húsz perc a konyhában. A második két évvel később, amikor beugrott anya garázsába a régi gumikért, mert jól jöttek a műhelyében. Bement anyához tíz percre, megkérdezte: „Hogy vagy, anya?”, meghallgatta a választ, hogy „megvan”, aztán távozott a csomagtartóig pakolt abroncsokkal.

A harmadik alkalom fél évvel a vége előtt történt. Hozott egy doboz bonbont. Egy órát ült nálunk. Arról beszélt, hogyan bővíti az üzletet, és hogy vett egy új terepjárót. Anya figyelte, bólogatott. Amikor Zoltán elment, csak ennyit mondott nekem:

– Egy órát maradt. Három év alatt egyetlen órát.

Nem válaszoltam. Mit is lehetett volna erre mondani?

Három látogatás nyolc év alatt. Egy doboz bonbon és húsz használt gumiabroncs – ennyi volt az ő hozzájárulása anya életéhez.

Az alatt a nyolc év alatt én nagyjából hárommillió-hatszázötvenhatezer forintot költöttem anyára. Nem kerek összeg, mert minden egyes blokkot eltettem, mindent felírtam. Gyógyszerek hónapról hónapra. Pelenka, amikor már nem tudott felkelni: hetente két csomag, darabja körülbelül négyezer-nyolcszáz forint. Két hétre ápolónőt kellett fogadnom, amikor engem döntött le az influenza, és nem bírtam hozzá járni: száztizenkétezer forint. A fürdőszoba javítása, amikor megrepedt egy cső, és eláztak az alattunk lakók: kétszázötvenkétezer. Új ortopéd matrac: nyolcvannyolcezer. Ablakcsere a hálóban, mert a régi már nem zárt rendesen, anya pedig éjszakánként fázott: százhuszonnégyezer.

Kilencvenhét nyugta lapult egy átlátszó irattartóban. Nem azért gyűjtögettem őket, mintha pereskedni készültem volna. Egyszerűen ilyen vagyok. Diszpécserként dolgozom, nálam mindennek száma van, minden dátummal, összeggel, megjegyzéssel szerepel.

Anya állapota évről évre romlott. Az utolsó évben már alig kelt ki az ágyból. A munkahelyemen sikerült megbeszélnem, hogy csak félállásban dolgozzak tovább: százötvenkétezer helyett hetvenhatezer forintot vittem haza. Gábor nem panaszkodott. Abban az évben amúgy is keveset beszélt, de láttam rajta, mennyire kimerült. Mindketten azok voltunk. Jelzáloghitel, anya kiadásai, fél fizetés.