Akkor értette meg igazán, hogy ezzel nem lehet harcolni. Legalábbis nem úgy, ahogy eddig próbálta.

Egy héttel később, vacsora közben, minden különösebb bevezetés nélkül megszólalt:

– Rendben. Beleegyezem.

Tamás felkapta a fejét.

– Mibe?

– A gyerekbe – mondta Eszter nyugodtan. – Készen állok.

Tamás arcán elégedett, szinte diadalmas mosoly terült szét, mintha pontosan erre a pillanatra várt volna. Eszter azonban nem mosolygott vissza. Rezzenéstelen arccal nézte a férjét. Szeretett volna hinni abban, hogy minden rendben lesz, hogy majd együtt megoldják, hogy a család gondolata végül valóban boldogságot hoz közéjük.

De legbelül már tudta: az engedmény, amelyet az ember nyomás alatt tesz, ritkán vezet igazi békéhez. Ha pedig végig kell mennie ezen az úton, akkor csak a saját feltételei szerint fogja megtenni. Nem azért, hogy Tamás anyjának megfeleljen, és nem azért, hogy mások álmait váltsa valóra a saját bizonytalansága árán.

Attól a naptól kezdve Eszter minden fizetéséből félretett valamennyit az édesanyja számlájára, miután ezt előre megbeszélte vele. Nem verte nagydobra, nem magyarázkodott, egyszerűen biztosítékot teremtett magának arra az esetre, ha egyszer szüksége lenne rá. Közben különös feszültséggel és óvatos reménnyel várta, hogy történik-e valami.

Három hónap telt el így, feszülten figyelve minden apró jelet, amikor egy reggel a teszten halvány, alig kivehető csík jelent meg. Eszter először csak meredt rá, mintha attól félne, ha pislog, eltűnik. Aztán lassan megértette: talán mégis megtörtént. Talán valóban gyermeket várnak.

Nem akarta magában tartani a hírt. Bár orvosi megerősítés még nem volt, és ultrahang sem bizonyította, a szíve túl gyorsan vert ahhoz, hogy hallgasson. Bement a hálószobába, ahol Tamás a laptopja fölé hajolva ült, és halkan, szinte félve szólalt meg:

— Tamás… Úgy néz ki, kisbabánk lesz.

A férfi felpillantott a képernyőről. Eszter egy pillanatig várta, hogy felragyog az arca, hogy odalép hozzá, megöleli, vagy legalább elmosolyodik. Ehelyett Tamás csak ennyit mondott:

— Na végre. Ügyes vagy. Már igazán ideje volt.

— Ideje volt? — ráncolta össze a homlokát Eszter, de a férje már nem is rá figyelt.

Tamás a telefonjáért nyúlt, és tárcsázni kezdte az anyját.

Eszter ekkor értette meg igazán, mi történt. A férje első gondolata nem az volt, hogy őt magához húzza, hogy együtt örüljenek, hogy kettesben éljenek meg egy ilyen pillanatot. Nem. Az első ösztöne az volt, hogy felhívja az anyját, mintha neki kellene jelentést tennie.

Eszterben valami összeszorult. Egy csókra számított, egy gyengéd érintésre, egy ölelésre, amelyben végre biztonságban érezheti magát. Ehelyett egyedül maradt a hálószoba közepén, és azt nézte, ahogy Tamás a konyha felé tűnik el, telefonálva, izgatottan, de nem miatta.

Mintha egy pillanatra lelassult volna körülötte a világ. A levegő nehezebb lett, a falak távolibbnak tűntek, és a szívében csak a csalódás tompa visszhangja maradt. Nem volt benne sem melegség, sem meghittség. Csak az egyre világosabb felismerés: Tamás számára az anyja öröme fontosabb, mint a felesége érzései.