– A faltörő kos elég pontos megfogalmazás – jegyezte meg Eszter fáradt mosollyal.

– Figyelj, mi Márkkal három évig éltünk együtt, mire kiderült, hogy babát várok – folytatta Júlia. – És utólag is azt mondom, ennél jobb döntést nem hozhattunk volna. Addigra a nagy veszekedések, az összecsiszolódás, a mindennapi súrlódások nagy része már mögöttünk volt. Tudtuk, ki mit bír, kinek mire van szüksége, hogyan működik a háztartás. Sokkal könnyebb volt megegyezni mindenben. Szóval szerintem nem vagy önző, és nem is késel el semmivel. Jól érzed, hogy ehhez neked is készen kell állnod.

A beszélgetés után Eszterben valamelyest oldódott a feszültség. Mintha végre valaki nem megmagyarázni akarta volna neki, mit kellene éreznie, hanem egyszerűen meghallgatta.

Este, amikor hazaért, fáradtan dőlt neki az előszobaajtónak. A lakásban sör és hagymás chips nehéz szaga terjengett. Tamás a konyhában ült, a tévé előtt, és láthatóan jól elvolt a saját kis világában. Eszter csak egy futó pillantást vetett rá, majd úgy döntött, nem megy be hozzá.

Megállt egy pillanatra a folyosón, csendesen felsóhajtott, aztán szó nélkül elhaladt a konyha mellett. A fürdőszobába ment, felkapcsolta a lámpát, és hideg vízzel megmosta az arcát. Szüksége volt néhány nyugodt percre, hogy összerendezze a gondolatait.

Hosszasan nézte magát a tükörben. A vízcseppek végigcsorogtak az arcán, miközben a fejében egyszerre kavargott minden: Júlia mondatai, a konyhából áradó sörszag, a pelenkázós komód képe, Erika hangja, amely már puszta emlékként is idegesítő zúgássá olvadt benne.

Tamás szemében nem létezett probléma. Ő teljes meggyőződéssel hitte, hogy „itt az idő”, hogy a gyerek nem kívánság kérdése, hanem a házasság természetes következő állomása. Eszter kételyeit nem hallotta meg, a félelmeit nem vette komolyan, és úgy viselkedett, mintha a nő érzései csak akadályok lennének, amelyeken át kell törni. Ahogy teltek a hetek, Eszter egyre nehezebben állt ellen. Már önmagában is kételkedni kezdett. Lehet, hogy tényleg a kor számít? Lehet, hogy valóban nincs mire várnia?

Aztán eljött egy este, amikor minden addiginál élesebben kirajzolódott előtte a helyzet.

Munka után kimerülten ért haza. Lerúgta a cipőjét, felakasztotta a kabátját, és már indult volna a hálószoba felé, amikor megtorpant. A konyhából Tamás hangja szűrődött ki. Telefonált, és a szokásosnál is indulatosabban beszélt.

– Próbáltam, anya, hidd el, próbáltam! De egyszerűen megmakacsolja magát… Igen, mondtam neki, hogy itt lenne az ideje, hogy már nem vagyunk húszévesek. Ő meg csak ezt hajtogatja, hogy nem most, meg még nem alkalmas… És akkor mi van, ha csak fél éve vagyunk házasok? Harminc fölött járunk mindketten! Én gyereket akarok, nem arra várni, amíg ő kiéli magát szabad nőként!

Eszter mozdulatlanná dermedt. Megint az anyjával beszélt. Mintha semmi más témájuk nem maradt volna, csak a gyerekvállalás és az, hogy a lakás elég rendes-e. Nem ment be, nem szólt közbe. Egyszerűen megfordult, és némán bement a fürdőbe. Leült a kád peremére, átkarolta magát, és hosszú percekig csak maga elé nézett.