Egy alkalommal aztán úgy érkezett, mintha már döntést is hozott volna helyettük.

– Tamással arra jutottunk, hogy a hálószobátokba jól jönne egy új komód – közölte határozottan.

– Hogy értsem azt, hogy arra jutottatok? – nézett rá Eszter értetlenül. – Velem erről beszélt valaki?

– Így alakult. Egyébként is Tamás fizette ki, úgyhogy a te véleményed most már nem sokat változtat a dolgon.

– Értem… – nyújtotta el Eszter a szót, miközben érezte, hogy forrni kezd benne a düh.

Amikor este a szállítók meghozták a bútort, Eszter néhány másodpercig szóhoz sem jutott. Nem egyszerű komód állt előtte, hanem olyan darab, amelynek a tetején pelenkázó rész volt kialakítva. A nő lassan Tamás felé fordult, és hitetlenkedve nézett rá.

– Most mit csodálkozol? – kérdezte a férje könnyedén. – Hamarosan úgyis jönnek majd a gyerekek. Egy ilyen komódra szükségünk lesz.

– Vagyis ezzel akarod közelebb hozni a gyerekvállalást? – nevetett fel Eszter, de a nevetésében nem volt jókedv. – Nem, kedvesem, ez így nem fog működni. Ezzel a viselkedéssel csak rontasz a helyzeten.

– Jaj, ugyan már, ne kapd fel ennyire a vizet – felelte Tamás jóindulatúan, mert őszintén nem értette, mi ebben a baj.

– Persze, neked könnyű azt mondani, hogy szüljek gyereket. Először én hordjam ki kilenc hónapig, közben már semmi sem lesz olyan, mint régen. Aztán évekre kiszakadok a munkából és a világból, miközben anyagilag tőled függök. Te készen állsz arra, hogy egyedül eltarts minket?

– Hát… lesznek támogatások, nem? – kérdezte bizonytalanul.

– Lesznek, igen. De szerintem nem arra kellene alapozni az életünket. Úgyhogy, drága férjem, ezt a kérdést ketten fogjuk megbeszélni: te és én. Nem te és az édesanyád. Megegyeztünk?

Tamás erre csak kelletlenül kifújta a levegőt.

– Na, akkor ezt tisztáztuk – zárta le Eszter. – A komód pedig… ha már megrendelted, maradjon. Nem fogok most ezen is vitatkozni.

Ezzel összeszedte a holmiját, és elindult otthonról. Júliával beszélt meg találkozót, aki nem sokkal korábban adott életet a kisbabájának.

– Szia, drágám! Te jó ég, ezer éve nem láttalak! – Júlia már messziről kitárta a karját, és úgy ölelte meg, mintha évek teltek volna el. – Mikor találkoztunk utoljára? Három hónapja?

– Fél éve – javította ki Eszter halkan, és egy pillanatra keserű árnyék suhant át az arcán.

– Hát igen… gyerek mellett az idő teljesen másképp működik – sóhajtott Júlia. – Na de mesélj! Milyen a házasélet? Minden rendben köztetek?

– Alapvetően igen – felelte Eszter, aztán rövid hallgatás után hozzátette: – Csak van egy dolog, ami egyre jobban nyomaszt. Tamás folyton a gyerektémát erőlteti. Én nem mondtam, hogy soha, csak azt, hogy még nem most. De ahogy állandóan nyomást gyakorol rám, érzem, hogy már nem közelebb kerülök a gondolathoz, hanem inkább távolodom tőle. Ráadásul az anyja is folyamatosan rátesz egy lapáttal…

Júlia megértően bólintott.

– Ezt sajnos el tudom képzelni. Sok anyósnak az a fő küldetése, hogy a kisfiát mindenáron megvédje, irányítsa, terelgesse. Csak van, aki ezt finoman csinálja, és van, aki faltörő kosként ront neki mindennek.