– Gábor, hogy vagy? – kérdezte, aztán minden kerülgetés nélkül kimondta: – Talán még meg lehetne szakítani a terhességet. Az idő még engedné.

– Erről szó sem lehet! – vágott közbe Lilla élesen. – Ő egy élő ember, nem valami kellemetlenség, amit egyszerűen ki lehet törölni. Ilyet többet hallani sem akarok!

Éreztem, ahogy megfeszül bennem minden.

– Tehát nekem el kellene fogadnom, és úgy tennem, mintha az enyém lenne? Csak azért, mert neked kedved támadt félrelépni?

– Ha úgy döntöttem, hogy megtartom ezt a gyereket, akkor az az én döntésem – felelte Lilla. – Ha el akarsz menni, menj. De ilyet ne követelj tőlem.

És én elmentem.

Először egy barátomnál húztam meg magam, később kivettem egy egyszobás lakást. Márkkal őszintén beszéltem, amennyire az ő korában érthető volt. Elmondtam neki, hogy mostantól másképp fogunk élni. Anya továbbra is ott lesz az életében, csak nem mindig ugyanúgy, mint eddig. Én viszont nem tűnök el. Soha. Minden hétvégén találkozunk: sétálunk, könyveket veszünk, építőkészletet választunk, fagyizunk, együtt töltjük az időt.

Lillával azóta sem beszélünk igazán fontos dolgokról. Írt néhányszor. Azt kérte, bocsássak meg, próbáljuk újrakezdeni. De hogyan lehet valamit újrakezdeni, ha belül már romokban hever?

Magamban meghoztam a döntést: nem fogom felnevelni más gyerekét. Nem azért, mert sajnálnám rá a pénzt vagy az energiát. Nem erről van szó. Hanem azért, mert minden egyes nap emlékeztetne arra, hogy amit bizalomnak hittem, azt összetaposták. Arra, hogy elárultak. És hiába válna Lilla élete végéig a világ leghűségesebb feleségévé, én ezt már nem tudnám elengedni. Nem menne. Nem ilyen ember vagyok.

Nemrég hivatalosan is beadtam a válókeresetet. Lilla talán még mindig abban reménykedik, hogy meggondolom magam, de én már nem akarok visszafordulni.

Anyámnak is el kellett mondanom mindent. Támogatott, bár ebben valahol biztos voltam. Nem beszélt sokat, de amit mondott, az elég volt.

– Fiam, úgy cselekedj, ahogy a szíved és a lelkiismereted diktálja. Csak magadra is vigyázz. Ne menj bele méltatlan veszekedésekbe, maradj fölötte ennek az egésznek. A legfontosabb, hogy van egy saját fiad, akinek szüksége van rád. A többit pedig… bízd az Istenre.

Lehet, hogy sokan elítélnek ezért. Mindenkinek más elképzelése van a családról, a hűtlenségről és a megbocsátásról. Valakinek túl keménynek tűnhet, hogy egyetlen tett miatt kilépek egy házasságból. Nekem viszont ez becsület kérdése. Az árulás olyan, mint egy hátba szúrás. És teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő követi el.

Igen, engem másképp neveltek. Hiszek abban, hogy a család szent dolog. Abban is, hogy bizalom nélkül semmi sem működik. Ha az eltűnik, csak üresség marad utána. Ezt az űrt pedig semmilyen magyarázkodás, sírás vagy ígéret nem tölti be.

Tudom, sokan azt mondanák: a férfiak is hibáznak, akkor én miért játszom a makulátlan embert? Igen, vannak ilyen botlások. De én ilyet nem követtem el. Még gondolatban sem. Aki akarja, elhiszi, aki nem, nem. Nekem már mindegy. A tény attól még tény marad.

Lilla saját kezével rombolta le azt az otthont, amit együtt építettünk. Egyetlen döntésével megsemmisítette mindazt, ami kettőnk között volt. Én pedig képtelen vagyok tovább élni ebben a széthulló, hazugsággal átitatott térben.

Nem akarok. Nem tudok. És nem is fogok.

Ahogy mondani szokták: a törött csészét össze lehet ragasztani, de inni már sosem lesz belőle ugyanúgy. Ugyanabba a folyóba pedig másodszor már nem lehet belépni.