„Azt mondtam, hogy anyád szerint kötelesek vagyunk befogadni az unokahúgát, és átengedni neki az egyik szobánkat” — Eszter felháborodva a konyha közepén, miután anyja egyoldalúan bejelentette, hogy Lilla egy hét múlva beköltözhet
Az igazságtalan követelés felháborító és fájó.
— Anyád közölte velem, hogy oda kell adnunk a lakás egyik szobáját az unokahúgának — fordultam tanácstalanul a férjemhez.
— Erre most tényleg nem mondasz semmit? — Eszter a konyha közepén állt, ujjai görcsösen kapaszkodtak a munkalap peremébe.
Gábor lassan felpillantott a tányérjáról. Az arckifejezése elárulta, hogy még próbálja összerakni magában, mit is hallott az imént.
— Várj… azt hiszem, nem értettem jól.
Eszter bosszúsan összehúzta a szemöldökét.
— Azt mondtam, hogy anyád szerint kötelesek vagyunk befogadni az unokahúgát, és átengedni neki az egyik szobánkat.
— Állj meg egy pillanatra. Mikor beszélt ő erről veled?
— Ma délután — Eszter leült vele szemben. — Egyszer csak megjelent, előre nem szólt, te pedig nem voltál itthon. És tudod, mi volt a legszebb az egészben? Még csak meg sem kérdezte, hogy nekünk ez megfelel-e. Úgy adta elő, mintha már minden eldőlt volna.
Gábor letette a villáját az asztalra.
— Mit mondott pontosan?
— Azt, hogy az unokahúga, Lilla… emlékszel rá egyáltalán? Felvették az egyetemre, mert valamilyen tanulmányi versenyen jó eredményt ért el, és állami ösztöndíjas helyre került. Csakhogy nincs hol laknia, mert a kollégiumban állítólag csökkentették a férőhelyek számát. És most — Eszter röviden elhallgatott, mielőtt folytatta volna — anyád már meg is ígérte neki, hogy nálunk húzhatja meg magát. Felfogod ezt? A mi megkérdezésünk nélkül!
— Lilla? Az a félénk, copfos kislány, akit három éve láttunk anyád születésnapján?
— Teljesen mindegy, hogy copfos volt-e vagy sem — tárta szét ingerülten a kezét Eszter. — Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy anyád már azt mondta neki: egy hét múlva beköltözhet. Ide, Gábor! A mi otthonunkba! Ráadásul pont abba a szobába, amit Nórának rendezünk be!
Gábor felállt az asztaltól, és ideges léptekkel járni kezdett a konyhában.
— Felhívom. Biztosan valamit félreértettél, vagy ő fogalmazott rosszul.
— Félreértés? — Eszter keserűen felnevetett. — Nagyon is világosan fogalmazott. Azt mondta, mivel annak idején segített az első lakásrészletnél, most nekünk is kötelességünk támogatni az ő rokonát. Szerinte ez a család iránti minimum.
Gábor tekintete elsötétült.
— De ő a teljes összegnek csak a tizenöt százalékát adta! A maradékot mi kapartuk össze, úgy, hogy évekig szinte semmire nem költöttünk magunkra!
— Én is pontosan ezt mondtam neki — bólintott Eszter. — Erre közölte, hogy Lilla legfeljebb egy évig maradna, amíg nem kap helyet a kollégiumban. Azt is hozzátette, hogy a gyerekszobát egyelőre úgysem használjuk, mert a baba az első hónapokban biztosan a mi hálónkban alszik majd.
Gábor hitetlenkedve megrázta a fejét, majd felkapta a telefonját.
— Ezt most azonnal tisztázom vele.
A hívás egyre feszültebbé vált. Mária egy tapodtat sem engedett az álláspontjából.
— Hát te tényleg képes lennél hátat fordítani a saját vérednek? — csengett felháborodottan a hangja a telefonban. — Ennek a lánynak óriási esély hullott az ölébe! Egy kisvárosból bejutott a fővárosi egyetemre! Érted te, mit jelent ez neki? Egy teljesen új élet kezdetét!
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz