Éreztem, ahogy a düh lassan, nehéz súlyként megtölti a mellkasomat. A hazugság már szinte tapinthatóvá vált.

Túlságosan nyilvánvaló volt minden. Az agyam, bármennyire tiltakozott is ellene, lassan kénytelen volt elfogadni azt, ami ott állt előttem: Lilla megcsalt. És ez már nem sejtés volt, nem féltékeny képzelgés, hanem a rideg valóság.

Ránéztem. Lehajtott fejjel állt előttem, az ujjai idegesen gyűrögettek valamit — talán egy konyharuhát, talán egy edényfogót, már magam sem tudom pontosan. Csak arra emlékszem, hogy az egész testtartásából sütött a félelem.

– Te komolyan azt hiszed, hogy ekkora balek vagyok? Hogy ezt a mesét szó nélkül lenyelem? – törtem meg végül a csendet.

– Gábor, mindent elmondok… csak kérlek, ne kiabálj – préselte ki magából könnyek között.

– Akkor mondd.

És beszélni kezdett. Levente Nóra barátnőjének a szomszédja volt. Valami ismerős, aki gyakran átjárt hozzájuk. Lilla szerint a férfi felfigyelt rá, ő pedig… ahogy fogalmazott, „elvesztette a fejét”, és viszonyba keveredett vele.

– És Nóra? Meg a férje? Ők ezt végignézték? – sziszegtem összeszorított fogakkal, miközben minden erőmmel próbáltam uralkodni magamon.

– Hát… ott voltak, de nem igazán foglalkoztak vele – felelte kerülő úton, mintha ezzel bármit is enyhíthetne.

– Hányszor? – kérdeztem, bár abban a pillanatban magam sem értettem, miért akarom tudni. Hiszen egyszer is több volt, mint elég.

– Gábor, őszintén… nem emlékszem. Ott sokat ittak, én meg nem vagyok hozzászokva… Sajnálom…

A könnyei végigfolytak az arcán. Néztem őt, és közben úgy éreztem, belül darabokra hullik minden, amiben addig hittem.

– Egyáltalán miért sírsz? – szakadt ki belőlem. – Mi ez az egész jelenet? Te tetted tönkre az egészet. Mi vártunk rád, bíztunk benned, te pedig… lefeküdtél valakivel Szegeden, most meg az ő gyerekét hordod a szíved alatt. Nekem pedig mit kellene csinálnom? Úgy élnem tovább, mintha semmi sem történt volna?

– Én nem akartam…

– Nem akartad?! – csattantam fel.

Ott szakadt el bennem végleg valami. Olyan hangosan ordítottam, hogy valószínűleg az egész lépcsőház hallotta. A szomszédok biztosan. Nem tudtam tovább hallgatni. Nem tudtam úgy tenni, mintha mindez csak egy hiba lenne, amit majd idővel elfelejtünk. Nekem ez nem puszta botlás volt. Ez pofon volt a családnak, a bizalomnak, és annak a kisfiúnak is, akit én neveltem, amíg ő távol volt.

– Tehát lefeküdtél egy másik férfival, teherbe estél tőle, de persze te semmiről sem tehetsz?! – kiabáltam. – Akkor ki a hibás? Talán én?

Lilla a tenyerébe temette az arcát, és zokogott. Láttam rajta, hogy rosszul van. Előttem állt egy várandós nő, akit elvileg nem szabadna felizgatni. Csakhogy én képtelen voltam befogni a számat. Nem ezek után.

Végül nem bírtam tovább, és elmentem otthonról. Márknak azt mondtam, hogy sürgősen behívtak dolgozni, jó éjszakát kívántam neki, aztán kocsiba ültem. Anyámhoz nem akartam menni, túl friss és túl fájdalmas volt minden. Inkább felhívtam Tamást. Negyven perccel később már nála ültem a kanapén, egy üveg sört szorongattam, és próbáltam felfogni, mi történt velem.