Az első napokban csak figyeltem. Nem kérdeztem, nem faggattam, csak néztem, hogyan viselkedik. Aztán egyre világosabb lett: kerül engem. Nem akar kettesben lenni velem, nem keresi a közelségemet, minden érintést úgy hárít el, mintha véletlen lenne. Ez már nem fáradtság volt. Ez valami egészen más.

Egyik este a nappaliban ültem, a telefonomat görgettem, amikor Márk bement a konyhába Lillához, és teljesen ártatlan hangon megkérdezte:

– Anya, Levente Szegeden marad? Nem jön el hozzánk?

Őszintén szólva arra már nem is emlékszem, Lilla mit válaszolt neki. Csak azt éreztem, hogy hirtelen forróság önti el a fejemet. Szinte maguktól indultak el a lábaim a konyha felé. Lilla háttal állt nekem, és úgy tett, mintha minden figyelmét a főzés kötné le.

– Ki az a Levente? – kérdeztem. Igyekeztem nyugodtan beszélni, de a hangomban már ott feszült valami.

– Miféle Levente? – próbálta elütni a dolgot, még csak felém sem fordult.

– Az, akit az előbb a fiad emlegetett – emeltem meg a hangomat.

– Ja… Nóra egyik szomszédja. Semmi különös – mondta Lilla, és tovább matatott az edények között.

Ebben a pillanatban azonban hirtelen megmerevedett. A kezét a szája elé kapta, majd úgy törtetett el mellettem a fürdőszoba felé, hogy majdnem félrelökött.

A fejemben ekkor kezdtek összeállni az első, nyugtalanító darabkák. Valami nagyon nem stimmelt. Nem kicsit, hanem nagyon.

Elkezdtem számolgatni a napokat. Felidéztem, mikor utaztak el, mi volt előtte, mennyi idő telt el azóta. Ha nagyjából akkor indultak, amikor Lillának megjött, és most már több mint öt hét eltelt… akkor bizony nem lehetett kizárni a terhességet.

Lilla otthon azt magyarázta, hogy biztos csak az átállás, a sok étel, talán valami gyomorrontás, azért van hányingere. Én lefeküdtem ugyan aludni, de a fejem tele volt kérdésekkel, a gyanú pedig már nem hagyott békén.

Másnap egész nap olyan voltam, mint akit tűkön tartanak. A munkahelyemen képtelen voltam bármire figyelni, folyton ugyanazok a gondolatok jártak a fejemben. Este aztán összeszedtem magam, és eldöntöttem, hogy nem kerülgetem tovább a témát.

Amikor beléptem a konyhába, egyenesen ránéztem.

– Terhes vagy? – kérdeztem minden bevezetés nélkül.

– Nem – vágta rá, de nem nézett a szemembe.

– Lilla, te tényleg hülyének nézel? – elővettem a fürdőszobában talált tesztet. – Akkor ezt magyarázd meg. Miért van rajta két csík?

– Jaj… – csúszott ki belőle zavartan.

Elhallgattunk. A csend úgy feszült közénk, mint valami ragacsos háló. Végül én nem bírtam tovább.

– Lilla, mondd ki végre őszintén. Terhes vagy?

Lehajtotta a fejét, aztán alig észrevehetően bólintott.

– Igen. És akkor mi van?

– Kitől? – kérdeztem, és közben éreztem, ahogy valami jeges hullám végigfut bennem.

– Hát tőled, természetesen! Mégis miféle kérdés ez? – próbált felháborodottnak látszani, de a hangja elárulta: remegett.

– Tényleg? Akkor számoljunk csak egy kicsit – mondtam, és ekkor már nem tudtam visszafogni magam. – Az indulás előtt két héttel nem is voltunk együtt, mert üzleti úton voltam. Utána megjött neked, és éppen a pihenés előtt kellett elmúlnia. Aztán ti öt hétig távol voltatok. Mégis hogyan lehetnél tőlem terhes? Magyarázd el nekem, a nagy ostobának!