— Akkor nincs mit tenni. Márkkal ketten megyünk. A te jegyeidet majd vissza kell mondani.

— Hogy érted azt, hogy nélkülem? Egy idegen városban, egy kisgyerekkel? Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet — tiltakoztam.

— És mégis mit csináljak? Te mondtad, hogy nem tudsz jönni. Pihenésre viszont szükségünk van. Nóra ott lesz, segít nekünk — erősködött.

Több estén át vitatkoztunk erről. Végül beadtam a derekam. Ma már, visszagondolva, legszívesebben pofon vágnám magam. Mekkora ostoba, vak bolond voltam, hogy nem álltam ki határozottabban a véleményem mellett.

Az indulás előtti estén Lilla csomagolt, iratokat ellenőrzött, listákat nézegetett. Én pedig, mint sok férj hasonló helyzetben, legalább az utazás előtti éjszakára szerettem volna egy kis közelséget. Ő azonban röviden elutasított:

— Nem lehet, megjött.

— Hát, igazán köszönöm — morogtam sértetten.

— Most még te vagy megsértődve? Nekem kellene örülnöm, hogy egyedül repülök a gyerekkel, te meg még az intimitást is számon kéred rajtam? — csattant fel.

Így aztán elutaztak. Három hét pihenés várt rájuk. Kikísértem őket, és fogalmam sem volt róla, hogy amikor visszatérnek, már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte.

Elvileg mindennek rendben kellett volna lennie: kikapcsolódnak, lebarnulnak, feltöltődnek, aztán jókedvűen hazajönnek. Ehelyett Lilla olyan hírrel tért vissza, amely egyetlen pillanat alatt kifordította a világomat a sarkaiból. És hogy minderről egyáltalán tudomást szereztem, azt Márknak köszönhetem. Ő, ahogy a gyerekek szokták, csak úgy mellékesen elszólta magát, én pedig ettől kezdve már nem tudtam ugyanúgy nézni semmire.

Nagyjából három nappal a tervezett hazaérkezésük előtt Lilla váratlanul felhívott. Nóra nevével kezdte a magyarázatot.

– Gábor, Nóra felvetette, hogy maradhatnánk még két hetet. Át tudnád foglalni a jegyeket? Márk teljesen odavan: lebarnult, egész nap fürdik, annyi gyümölcsöt eszik, amennyi csak belé fér. A munkahelyemen is elintéztem már.

– Rendben – feleltem röviden, bár belül valami furcsán összerándult bennem.

A plusz két hét szinte észrevétlenül elszaladt. Mire elérkezett a hazatérésük napja, már mindenre készültem: kitakarítottam a lakást, vacsorát főztem, még virágot is vettem Lillának. Hiányzott Márk, hiányzott az, hogy újra családként legyünk otthon. Hiányzott a megszokott élet, még a szétdobált zoknik és a folyamatos mosás is. Hiányzott a női jelenlét, a közelség, az a fajta melegség, amit az ember természetesnek vesz egészen addig, amíg egyszer csak nem marad nélküle.

Márk valóban úgy tért haza, ahogy egy nyaralásból hazatérő gyerek szokott: barnán, felvillanyozva, élményekkel tele, mintha pár hét alatt még nőtt is volna egy kicsit. Lilla viszont… mintha nem is ugyanaz az asszony lett volna. Kerülte a tekintetemet, röviden válaszolgatott, alig mosolygott. Először azt mondtam magamnak, biztosan elfáradt. Hosszú út, sok program, gyerek, csomagok, nyűgök. Gondoltam, majd itthon kipiheni magát, és minden visszaáll a helyére.

Csakhogy nem így történt.

Sőt, napról napra távolibbnak éreztem. Mintha egy láthatatlan falat húzott volna közénk. Ekkor kattant át bennem valami: ez nem egyszerű kimerültség. Itt valami nagyon nincs rendben.