— Mit művelt a fiammal? — csattant fel Katalin, megállva a küszöbnél. Már készült folytatni, már formálta volna a következő vádat, de Lilla megelőzte.

— A fiával? Semmit, Katalin. Mindössze felhagytam azzal, hogy férfit próbáljak nevelni belőle.

Nyugodtan beszélt, már-már udvariasan, és éppen ettől vágtak még mélyebbre a szavai. Letette a poharat, majd összefűzte az ujjait az asztalon.

— Gondolom, a lista miatt jött. Ne aggódjon, most nem arról van szó. És nem is az unokatestvéréről. Az a gyűrű, amelyet a fia mindjárt majd behoz, és átad önnek — mondta úgy, mintha Gergő nem is állna a szomszéd helyiségben, mintha már egy lezárt történet szereplője lenne —, nem egy sértett menyasszony látványos jelenete. Az a gyűrű lelet. Kórkép. Annak a családnak a diagnózisa, amely köztünk soha nem is születhetett meg.

Egy pillanatra Katalinról a nappali felé fordította a tekintetét, arra, ahol Gergő állt láthatatlanul, és a hangja még halkabb, még élesebb lett.

— Én tényleg hozzá akartam menni. Gergőhöz. Vele akartam közös életet felépíteni. Csakhogy mára világossá vált, hogy ez lehetetlen. Mert ön mindig ott van mellette. Nem úgy, mint egy leendő anyós, és nem úgy, mint a majdani gyerekeim nagymamája. Hanem mint a házasságunk többségi tulajdonosa, vétójoggal. A fia pedig nem társam ebben. Legfeljebb egy ügyvezető, aki retteg attól, hogy önnek csalódást okozzon.

Katalin szája kinyílt, de egyetlen szó sem jött ki rajta. Lilla nem úgy beszélt, mint egy jelenetet rendező, hisztérikus nő. Inkább olyan volt, mint egy orvos, aki a családtagoknak higgadtan ismerteti a gyógyíthatatlan betegség állapotát.

— Értse meg, én nem akarok úgy élni, hogy minden döntésnél hátra kelljen néznem, vajon ön jóváhagyja-e. Elutazhatunk-e oda nyaralni, ahová mi szeretnénk? Megvehetjük-e azt a kanapét, amelyik nekünk tetszik? Adhatunk-e majd a gyerekünknek olyan nevet, amit mi választunk, és nem olyat, amit ön tart helyesnek? Nem akarom, hogy ön szűrje, minősítse és átírja a döntéseimet. A közös döntéseinket. Gergő mellett pedig ez soha nem változna meg. Soha.

Újra a nappali felé pillantott.

— Ő pedig… ő egész életében ott állna kettőnk között. Nem pajzsként, nem támaszként, nem igazságos döntőbíróként. Csak futárként, aki egyik szobából a másikba hordja mások elvárásait, közben pedig bűntudatosan lesüti a szemét. Nekem ilyen férj nem kell. Sajnálom. Ennél többre becsülöm magam.

Felállt. A táskája végig a szék lábánál várakozott; most felvette, lassan, kapkodás nélkül. Minden mozdulatában volt valami végérvényes nyugalom. Megkerülte az asztalt, az ajtó felé indult, aztán Katalin mellett egy pillanatra megtorpant.

— Nem az a baj, hogy szereti a fiát — mondta egészen halkan. — Hanem az, hogy ebben a szeretetben senki másnak nem marad hely. Isten önnel.

Azzal elment mellette. Elhaladt Gergő mellett is, aki még mindig nem mozdult, mintha a teste nem engedelmeskedne neki. Lilla az előszobába lépett, kinyitotta az ajtót, és a zár halk kattanással engedett.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a lakásban csend maradt. De ez már nem az a korábbi, bénult némaság volt. Ez sűrűbb, nehezebb, fullasztóbb lett, tele kimondatlan szemrehányással.

Anya és fia kettesben maradtak. Katalin lassan Gergő felé fordult, és életében először nem engedelmességet, nem ragaszkodó rajongást látott a szemében. Hanem valami üreset. Valami dermesztőt.

Gergő pedig ránézett az anyjára, arra az emberre, akiben egyszerre sűrűsödött össze minden panasza, minden kifogása és minden elvesztegetett lehetősége. És abban a pillanatban megértette: az a nő, aki az imént kilépett az ajtón, igazat mondott.

Esküvő nem lesz.

És mintha vele együtt az élete is véget ért volna.