A gyémánt halvány villanásával a gyűrű éppen a lap közepén állapodott meg, Gergő anyjának kanyargós betűi fölött.

Lilla egyetlen ujjal tolta arrébb az egészet. A mozdulat könnyű volt, kimért, és valami mély megvetés bujkált benne. A papír a rajta fekvő gyűrűvel végigcsúszott az asztal sima felületén, egyenesen Gergő felé, majd megállt előtte.

— Vidd csak — mondta Lilla. A hangja olyan sima és személytelen volt, mintha egy ügyintéző nyújtana át aláírandó iratokat. — Add oda anyádnak. Meghívó helyett ez tökéletes lesz. Ezek után inkább ő menjen hozzád feleségül, ha ennyire pontosan tudja, hogyan kellene élned.

Elhallgatott. Nem sietett tovább. Hagyta, hogy a szavak megüljenek a levegőben, beleivódjanak a falakba, és végül eljussanak Gergő tudatáig.

— Nem lesz esküvő.

Azzal hátat fordított neki. De nem a háló felé indult, hogy összedobálja a holmijait. Nem rohant az előszobába, nem csapta be maga mögött az ajtót. Ugyanazzal a nyugodt, kimért léptekkel ment ki a konyhába. Gergő hallotta, ahogy kinyit egy szekrényajtót, levesz egy poharat, majd megindul a víz a csapból. Ez az egyszerű, hétköznapi nesz, ez a teljesen oda nem illő háztartási hang az összeomlás közepén borzalmasabb volt minden kiabálásnál.

Lilla nem rendezett jelenetet.

Egyszerűen kivette őt az életéből, majd elment inni egy pohár vizet.

Gergő pedig ott maradt egyedül a nappaliban, a halott tervek között. A gyűrűt bámulta, amely azon az ostoba listán feküdt, mint apró sírkő a közös jövőjük frissen ásott sírján.

Percek teltek el, mire egyáltalán megmozdult volna. Addig csak állt, mintha a padlóhoz szegezték volna, és a füzetlapra hullott aranykarikát nézte. A konyhából beszűrődött a víz csobogása, aztán egy pohár tompa koppanása a pulton. Más hang nem volt a lakásban. Gergő számára mégis mindez fülsértően hangosnak tűnt, és valami botrányosan közönségesnek.

Az elméje nem volt hajlandó befogadni, ami történt. Nem talált hozzá gondolatot, nem talált hozzá mondatot, még egyetlen kapaszkodó szót sem. Ebben a légüres, bénító rémületben végül azt tette, amit minden válságban ösztönösen tenni szokott: elővette a telefonját, és felhívta a gyorshívó első számát.

— Anya… gyere át. Nagyon nagy baj van.

Katalin negyven percen belül megjelent. Nem nyomta meg a csengőt, nem várta meg, hogy beengedjék: a saját kulcsával nyitott be, és úgy lépett a lakásba, mintha nem látogató volna, hanem a hely jogos ura, aki végre rendet tesz a felfordulásban.

Az arcára harcias, sértett igazságérzet ült ki. Amikor meglátta Gergőt, aki még mindig tehetetlenül, szinte kővé dermedve állt a nappaliban, még köszönésre sem méltatta. Csak lehalkított, parancsoló hangon odasziszegte:

— Hol van? Mit képzel magáról ez a…?

— A konyhában — mondta Gergő alig hallhatóan, és továbbra sem bírta levenni a szemét az asztalról.

Katalin határozott, kemény léptekkel indult meg a konyha irányába. Lilla ott ült az asztal mellett, és lassú kortyokban ivott abból a pohárból. Nem pattant fel, nem kezdett védekezni, nem támadt vissza. Csak felemelte a tekintetét az érkező asszonyra. A szemében nem volt rémület, nem izzott benne gyűlölet sem. Mindössze végtelen, hideg kimerültség ült benne.