Úgy nézett rá, mintha már nem is hozzá tartozna. Mintha egy idegen férfit látna maga előtt, akivel véletlenül egy szobába került. És Gergő ebben a tekintetben meglátta a befejezést.

A „tisztelet” szó nem szikraként robbantotta fel benne a felgyűlt haragot. Sokkal inkább kapcsoló volt: egyetlen mozdulattal leállította az egész rendszert. Ami az előbb még forrt, kavargott, égetett, az nyomtalanul eltűnt. Csak üresség maradt utána, csengő, tökéletes üresség, és vele együtt egy bénítóan világos felismerés. Ez nem megbékélés volt, és nem is beletörődés. Ez már döntés volt, amely valahol a teste legmélyebb rétegeiben született meg.

Ott, ahol sem érvek, sem félelmek, sem régi álmok nem értek már el hozzá.

Nem a jövendő férjét látta többé maga előtt. Nem azt az embert, akivel valaha közös éveket, közös otthont, közös öregkort képzelt el. Úgy szemlélte, mint egy kutató a sikertelen kísérleti eredményt: hűvös szánalommal, de személyes kötődés nélkül. Gergő kikerült a terveiből, a jövőjéből, abból a belső világból, amelyben eddig helye volt. Már csak valaki állt a nappalijában. Egy idegen. Ráadásul fájdalmasan átlátszó a maga gyávaságával együtt.

Lilla nem szólt semmit. Lassan fordult el tőle, különös, távoli tartással, mintha valami ünnepélyes, régóta ismert mozdulatsort kezdene el. Odalépett az asztalhoz. Minden mozdulata kisimult, elvesztette az előbbi élességét; nem kapkodott, nem remegett, nem bizonytalankodott. A szoba, amelyet az imént még fojtogató feszültség préselt össze, egyszerre üresnek, tágasnak és dermesztően csendesnek tűnt. Gergő a hátát figyelte. Nem tudott utána nyúlni, megszólalni sem volt képes. Érezte, hogy a következő pillanatban valami végleges történik, de a lányból áradó hideg teljesen lebénította.

Lilla annál a pontnál állt meg, ahol a gondosan összeállított ültetési rend feküdt. Végignézett rajta, majd a meghívók mintáin, a számításokon, a költségvetés sorain — mindazon apró darabokon, amelyek egy közös élet ígéretét hordozták, egy olyan életét, amely ebben a percben megszűnt létezni. Aztán a pillantása ráesett arra a nevetséges, négyrét hajtott füzetlapra, amelyet Gergő hozott magával. Idegenül feküdt ott, ferdén, mint valami kóros sejt egy egészséges szövetben; egy fertőzés, amely belülről rágta szét az egészet.

Lilla felemelte a bal kezét. A csillár fénye lustán végigcsúszott az eljegyzési gyűrű sima aranyán, a kicsi, tiszta kövön. Ő választotta ki annak idején, büszkén, biztos ízléssel. Még emlékezett rá, hogyan reszkettek az ujjai azon az estén, amikor Gergő a tetőtéri étteremben felhúzta rá. Most azonban a keze mozdulatlan volt, szinte kőkeményen nyugodt. Jobb kezének két ujjával megfogta a gyűrűt, és lehúzta. Könnyedén engedett, mintha soha nem is tartozott volna oda.

A gyűrűt két ujja között tartotta, óvatosan, de undorral, akár egy furcsa, idegen rovart. A papírlap fölé emelte. Egy másodpercig nem mozdult, mintha szándékosan időt adna Gergőnek arra, hogy minden részletet megértsen. Aztán elengedte.

Az aranykarika száraz, halk koppanással ért a lapra. A zaj alig volt több egy apró nesznél, mégis úgy hasított bele a nappali némaságába, mintha lövés dördült volna.