– Most nagyon jól figyelj rám – mondta Lilla lassan, minden szótagot külön odaszögezve elé. – Nem azt akarom hallani, hogy az anyád miért műveli ezt. Nem érdekelnek az indokai, a sértettségei, a régi ismerősei, akiknek valaha tartozni vélt valamivel. Én most téged kérdezlek. Téged, Gergő. Miért hozod ide ezt az egészet hozzám?

Megkerülte az asztalt. A mozdulatai élesek lettek, gyorsak, majdnem ragadozószerűek. Felkapta a kinyomtatott költségvetést, azt a lapcsomót, amelyen minden tétel mellett pontos összegek sorakoztak. Egy ingerült mozdulattal Gergő elé csapta. A papírok szétnyíltak a fényes asztallapon, mint egy széthulló legyező.

– Ezt látod? Ez nem egy darab papírhalom. Ez a mi pénzünk. A mi esküvői keretünk. Az, amit közel két év alatt tettünk félre, apránként. Az én munkám és a te munkád. Minden egyes új név azon az ostoba listán nem egyszerűen plusz sor. Az egy szék az étteremben. Egy adag vacsora. Ital. Felszolgálás. Fejenként húsz-, huszonnégy-, akár huszonnyolcezer forint a mi zsebünkből valakiért, akit soha életemben nem láttam, és nem is vágyom rá, hogy megismerjem. Valakiért, akinek teljesen mindegy, kik vagyunk, csak az számít, hogy megjelenjen, jóllakjon a mi pénzünkből, aztán hazafelé eldöntse, elég omlós volt-e a hús.

Két tenyerét a papírok két oldalára támasztotta, és előrehajolt. Az arca alig arasznyira volt Gergőétől. A férfi tisztán látta, hogy Lilla szeme elsötétült. Már nem az a jeges fegyelem ült benne, amely korábban; valami mélyebb, feketén izzó harag lobbant fel helyette.

– Az anyád nem segíteni akar nekünk, Gergő. Nem minket véd, nem rólunk gondoskodik. Saját magát akarja igazolni. A mi napunkból csinál magának bemutatót, hiúsági seregszemlét, ahová mindenkit össze kell hívni, akinek valamit bizonyítani akar. Te pedig szépen viszed neki az üzeneteket, mint egy engedelmes küldönc. Még csak meg sem próbálsz vele szemben kiállni. Csak idehozod nekem az utasításait, lesütött szemmel, és abban reménykedsz, hogy majd valahogy lenyelem.

Kiegyenesedett, és a hangja most már betöltötte az egész szobát. Nem volt benne sikítás, mégis végigrezgett a falakon. Visszafojtott indulat és nyílt megvetés csengett benne; olyan megvetés, amelyet többé nem akart udvariasságból elrejteni.

– Ha az anyád állná az esküvőt, akkor talán meghívhatná, akit akar, akár az egész ismeretségi körét is. De amíg nem ő fizeti, addig ne tolja be ide a listáit, és ne akarja megszabni, kik legyenek ott a mi napunkon. Ennyi.

Az utolsó szó úgy csattant, mintha ajtót vágtak volna be. Lilla hátat fordított, egyértelművé téve, hogy a beszélgetést részéről lezártnak tekinti.

Gergő, akit teljesen letaglózott ez a kíméletlen kitörés, végül mégis összeszedett annyi erőt, hogy megszólaljon. És pontosan azt mondta, amit nem lett volna szabad.

– Lilla… ezt azért nem lehet így. Valamennyi tisztelet csak jár az idősebbeknek. Mégiscsak az anyám…

A mondat vége már elhalt a szájában.

Lilla arca olyan hirtelen változott meg, hogy Gergő gyomra görcsbe rándult. A szemében lobogó tűz egyetlen pillanat alatt kialudt. Mintha valaki lekapcsolt volna benne egy fényforrást. A helyét nem újabb düh, nem sértettség, nem könnyek vették át, hanem valami dermesztő, áttetsző tisztaság. Olyan hideg felismerés, mint a téli levegő, amely belégzéskor fájdalmasan metszi a tüdőt.