Gyorsan beszélt, szinte hadarva, mintha egy veszélyes útszakaszon akarna minél előbb átrohanni. Lilla azonban még mindig nem pillantott a listára. A szeme továbbra is Gergő arcát figyelte. Enyhén oldalra döntötte a fejét, és ebben az apró mozdulatban annyi jeges kíváncsiság volt, hogy Gergő hátán végigfutott a hideg.

— Erika néni — ismételte Lilla lassan. — Az az Erika néni, akit egész életünkben egyszer láttunk, öt évvel ezelőtt, a nagybátyád születésnapján? Az, aki akkor pincérnőnek nézett engem, és megkért, hogy hozzak neki még egy pohár pezsgőt?

Nem kérdezett igazán. Inkább tényeket helyezett egymás mellé, kimérten, pontosan. Minden mondata úgy hatott, mint egy apró, éles szilánk.

— És ennek a nőnek a harmad-unokatestvére… pontosan hogyan kapcsolódik hozzánk? A mi életünkhöz? Ehhez a naphoz, amely elvileg rólunk szólna?

— Hát… végül is rokon — motyogta Gergő, miközben maga is érezte, hogy az érvei darabokra hullanak Lilla nyugodt, súlyos pillantása alatt.

— A te nénikéd rokona — javította ki Lilla halkan. — Nem a tiéd. És egészen biztosan nem az enyém.

Ezzel lassan felállt a székről. Nem volt magas, mégis abban a pillanatban úgy tűnt, mintha fölé magasodna. Megkerülte az asztalt, megállt Gergő előtt, és összefonta a karját a mellkasa előtt.

— Gergő. Magyarázz el nekem valamit, nagyon egyszerűen. Fél éven át dolgoztunk ezeken a névsorokon. Minden egyes embert végiggondoltunk. Veszekedtünk, egyezkedtünk, engedtünk egymásnak, újra meg újra átnéztük az egészet. Abban maradtunk, hogy ez a nap a miénk lesz. A mi ünnepünk, azokkal együtt, akik valóban fontosak nekünk. Akik ismernek minket, mindkettőnket. Akik tényleg velünk örülnek. Mondd meg, mikor történt meg, hogy a te anyád átvette az irányítást a mi esküvőnk felett?

Nem emelte fel a hangját. Épp ellenkezőleg: halkabban beszélt, sűrűbben, súlyosabban, és ettől minden szava még keményebben csapódott le. Nem támadta Gergőt. Inkább hideg pontossággal szétszedte előtte az egész helyzetet, ő pedig úgy érezte, egyre kevesebb levegő marad körülötte.

Ott állt némán, olyan kiszolgáltatottan, mintha egy boncasztalra fektetett állat volna, amely fölött már ott csillan a szike. Egyetlen értelmes mondat sem jutott eszébe. És ebben a súlyos, ragacsos csöndben hirtelen megértette: az a hallgatás, amitől annyira rettegett, valójában csak a vihar előtti mozdulatlanság volt. Ami igazán pusztítani fog, az még el sem kezdődött.

Gergő némasága hangosabbnak bizonyult bármilyen magyarázatnál. Leszegett fejjel állt, a válla megrogyott, a tekintete a cipője orrán ragadt, mintha ott rejtőzne valami menedék. Ez a tehetetlen, engedelmes hallgatás volt az, ami Lillában végleg eltörte az utolsó visszatartó erőt. Az önuralma, amelyet eddig görcsösen egyben tartott, megreccsent, akár a vékony jégréteg, amikor túl nagy súly nehezedik rá.

Még ekkor sem ordított. Épp ellenkezőleg: a hangja mélyebb lett, tompább, és valami fenyegető, rekedt él költözött bele. Közelebb lépett hozzá. Gergő szinte észrevétlenül hátrált, ösztönösen, míg a háta neki nem ütközött az ajtófélfának.