– Anya, várj egy kicsit – szólalt meg Benedek lassan, próbálva összerakni a hallottakat. – Milyen kártyáról beszélsz? És miért vetted el Réka bankkártyáját?

– Miért, miért! – csattant fel Kinga gúnyosan. – Hát hogy bevásároljak! Nincs pénzem, ezért elhoztam a kártyát. Erre ő letiltatta! Direkt csinálta! Csak azért, hogy megalázzon!

– Anya – mondta Benedek, és a hangja komolyabb lett –, te most azt mondod, hogy elvettél egy bankkártyát, ami nem a tiéd? Ezt nem gondoltam volna rólad.

– Nem idegené volt! – tiltakozott felháborodva Kinga. – A menyem táskájában volt! A ti családi pénzetek!

– Ez Réka kártyája – rázta meg a fejét Benedek. – Az ő saját számlája, az ő fizetése. Semmilyen jogod nem volt hozzányúlni.

– Hogyhogy nem volt jogom?! – Kinga hangja még magasabbra csúszott. – Én vagyok az anyád! Bajban vagyok! Ez meg… ez a fösvény nő inkább letiltotta a kártyát, csak hogy én ott égjek a kasszánál! Az emberek összesúgtak mögöttem!

Réka letette a villáját, megtörölte a száját, és a telefon felé fordult.

– Kinga – kezdte higgadtan –, amikor ma nálunk járt, vizet kért. Én kimentem a konyhába. Mire visszaértem, maga a táskám mellett állt, a táskám pedig nyitva volt. Miután elment, észrevettem, hogy eltűnt a bankkártyám.

A vonal túlsó végén egy másodpercre csend lett.

– Én… én csak meg akartam nézni – motyogta Kinga már kevésbé magabiztosan. – Aztán valahogy… nem bírtam otthagyni.

– Megnézni valaki más pénztárcáját? – kérdezte Réka keserű félmosollyal. – Érdekes magyarázat. Én mindenesetre azonnal felhívtam a bankot, és letiltattam a kártyát. Mert az az én kártyám, az én pénzemmel. Nem adtam engedélyt arra, hogy bárki használja.

– Neked nincs szíved! – visította Kinga. – Kegyetlen vagy! Önző! Én a férjed anyja vagyok! Neked kötelességed lenne segíteni rajtam! Én segítséget kértem, te meg úgy viselkedsz, mint valami kapzsi, gonosz nő!

– Én senkinek sem tartozom ilyesmivel – felelte Réka egyenletes hangon. – Különösen nem annak, aki elviszi a holmimat.

– Én nem loptam! – fuldoklott a felháborodástól Kinga. – Csak ételt akartam venni! Nincs pénzem!

– Kinga, önnek van nyugdíja – mondta Réka türelmesen. – Ha kevés, kereshet mellékállást, kérhet segítséget normálisan, vagy átgondolhatja a kiadásait. De az, hogy kiveszi a bankkártyámat a táskámból, bűncselekmény. Ha akarnám, akár a rendőrséghez is fordulhatnék.

– Mi?! – sikoltott fel Kinga. – Rendőrséghez? A saját férjed anyja ellen?!

– Egy tolvaj ellen – javította ki Réka hidegen. – De nem fogom megtenni. Viszont jegyezze meg: soha többé ne nyúljon a dolgaimhoz.

– Benedek! – fordult azonnal a fiához Kinga, mintha Réka szavai meg sem történtek volna. – Hallod, hogyan beszél velem? Ezt te tényleg tűrni fogod?

Benedek nem válaszolt azonnal. Előbb a telefonra nézett, majd a feleségére. Réka nyugodtan állta a tekintetét. Nem könyörgött, nem magyarázkodott tovább. Csak várta, hogy a férje végre kimondja, melyik oldalon áll.

– Anya – szólalt meg végül Benedek –, Rékának igaza van.

– Tessék?! – Kinga hangjában őszinte hitetlenség csengett.