— Szervusz, Rékácska — lépett be azonnal, még mielőtt meghívták volna. — Erre jártam, gondoltam, benézek. Ebédelhetnénk együtt.

— Jó napot, Kinga — biccentett Réka hűvösen. — Jöjjön be.

Kinga levette a kabátját, aztán besétált a nappaliba. Körbenézett, lassan, alaposan, mintha leltárt készítene, vagy titokban felbecsülné, mennyit ér minden. Réka egy pillanatig figyelte, majd kiment a konyhába, hogy megmelegítse az ebédet.

— Tiszta nálatok minden — szólt ki Kinga hangosan a nappaliból. — Legalább rendet tudsz tartani.

— Köszönöm — felelte Réka, miközben tányérokba merte a levest.

— Bár a bútorokat azért meg lehetett volna válogatni — folytatta az anyósa. — Ez a kanapé például elég olcsó hatású. És kényelmetlennek is látszik.

Réka ujjai szorosabban záródtak a merőkanál nyelére, de nem válaszolt. Már akkor világos volt számára, hogy Kinga nem véletlenül toppant be, és nem is közös ebédre vágyik igazán.

Bevitte a tányérokat a nappaliba. Kinga addigra már leült az asztalhoz, mintha vendéglőben várná, hogy kiszolgálják. Csendben ettek. A levegő feszült volt, nyomasztó, és Réka érezte, hogy az anyósa időnként oldalról méregeti. Olyan volt, mint aki készül valamire, csak még a megfelelő pillanatot keresi.

— Tudod, Réka — szólalt meg végül Kinga, félretéve a kanalát —, nálunk a családban mindig természetes volt, hogy az ember segít a másikon.

— Valóban? — nézett rá Réka egyenesen.

— Természetesen — bólintott az asszony. — Amikor Benedek kicsi volt, engem is támogatott az édesanyám. Később pedig én álltam mellette, amikor megöregedett. Ez így normális.

— Értem — mondta Réka, és nyugodtan evett tovább.

— Éppen ezért gondoltam arra — hajolt közelebb Kinga —, hogy talán ti is segíthetnétek nekem Benedekkel. Egyedül nem könnyű. A nyugdíj kevés, a kiadás meg rengeteg.

Réka letette a kanalát.

— Kinga, mi Benedekkel most kezdtük a közös életünket. Nekünk is megvannak a saját terheink: lakáshitel, számlák, jövőbeli tervek. Pénzzel nem tudom támogatni önt.

— Nem tudod, vagy nem akarod? — szűkült össze Kinga szeme.

— Nem akarom — felelte Réka minden kertelés nélkül. — Ön felnőtt ember. Vállalhat alkalmi munkát, kereshet kiegészítő jövedelmet. De én nem fogom eltartani.

Kinga arca előbb elsápadt, aztán vörösbe váltott. Hirtelen felpattant az asztaltól.

— Világos — préselte ki a fogai között. — Szóval így állunk.

— Igen — bólintott Réka nyugodtan. — Így.

Az anyósa szó nélkül készülődni kezdett. Felvette a kabátját, magához kapta a táskáját, és közben egyetlen szót sem szólt. Az ajkait vékony vonallá szorította. Réka elkísérte az előszobáig, de eszébe sem jutott enyhíteni a helyzeten.

Kinga már majdnem kilépett, amikor váratlanul megállt.

— Kaphatnék egy pohár vizet? — kérdezte száraz hangon. — Teljesen kiszáradt a torkom.

— Persze — mondta Réka, és a konyha felé indult.

A szűrős kancsóból töltött egy pohár vizet. Az egész nem tartott tovább fél percnél. Amikor azonban visszatért a nappaliba, furcsa látvány fogadta. Kinga a dohányzóasztal mellett állt, Réka táskája pedig, amely addig ott feküdt, félre volt lökve. Az anyósa riadtan fordult meg, az arca bűntudatos volt, a kezeit pedig a háta mögé rejtette.