Gábor felkapta a szerződést, és úgy rántotta meg, mintha azon nyomban ketté akarná tépni.

– Nyugodtan – bólintott Nóra. – Ez csak az én példányom. A közjegyzőnél ott van az eredeti, az elektronikus nyilvántartásból sem fog eltűnni. Ha szeretnéd, ezt hazaviheted emlékbe.

A férfi keze erőtlenül lehanyatlott. Végül visszadobta a papírokat az asztalra. A fölénye, az önhitt magabiztossága egy pillanat alatt foszlott szét, mint a szappanbuborék. Most értette meg igazán, milyen valóság vár rá. Lilla, a fiatal, megértő kedves, egy tehetős férfit várt maga mellé, akinek hatalmas belvárosi lakása van, amit majd jó áron eladnak, és vesznek belőle egy házat. De mire menne most vele? Egy hitellel terhelt autóval és azzal a ténnyel, hogy önmagát is alig tudja majd eltartani?

– Nóra… – a hangja hirtelen megváltozott. Eltűnt belőle a parancsoló él, helyette puha, hízelgő tónus kúszott bele, ugyanaz, amelyet nyolc évvel korábban a közjegyző irodájában használt. – Nórikám. Miért kell ezt így? Hiszen mi nem vagyunk idegenek egymásnak. Tizennégy évig éltünk együtt. Igen, hibáztam. Összezavarodtam. Elkapott valami őrültség, előfordul az ilyesmi. De azért egy férjet nem lehet így, üres kézzel az utcára tenni.

Megpróbálta megfogni a nő kezét, Nóra azonban undorral húzódott hátrébb.

– Te hoztad szóba a vagyonmegosztást, Gábor. Én csak elfogadtam a te nagyvonalú, „kulturált válási” elképzelésedet. Minden törvényesen történik. Nincs sárdobálás, nincs mocskos pereskedés.

– De nincs hol laknom! – tört ki belőle. – Lilla csak egy szobát bérel, oda nem költözhetek be végleg!

– Ott a hétvégi házad. Te mondtad, milyen jó ott a levegő. Ültethetsz virágokat is.

A saját szavai tértek vissza hozzá, és ettől Gábor arca szinte eltorzult. Látszott rajta, hogy fizikailag is rosszul van a felismeréstől. Vesztett. Az a nő, akit kényelmesnek, halknak és engedelmesnek hitt, egyetlen emelt hang nélkül játszotta ki. Nem csinált mást, csak éveken át őrzött egy iratot a fiók mélyén, amelyet ő maga írt alá önként, józanul, saját kezűleg.

– Szedd össze a papírjaidat – mutatott Nóra a férfi által hozott megállapodásra. – A válókeresetet beadjuk elektronikusan, vitatnivaló vagyon nincs, gyerekünk sincs. Ha nem akadékoskodsz, rövid időn belül kimondják a válást.

Gábor némán állt. A tekintete egy pontra meredt, mintha a szoba közepe hirtelen valami feneketlen mélységgé változott volna. A válla megereszkedett, a drága kasmírszvetter pedig, amelyben olyan magabiztosan érkezett, egyszerre nevetségesen idegennek hatott rajta. Szótlanul összekapkodta a dokumentumait, és belegyűrte őket a mappába.

– Kegyetlen vagy – sziszegte a fogai között, amikor az előszoba felé indult. – Hideg, számító ribanc. Nem csoda, hogy elmentem tőled.

– Húzd be rendesen az ajtót, néha akad a zár – válaszolta Nóra anélkül, hogy utánafordult volna.

A bejárati ajtó csattanása úgy hasított végig a lakáson, mint egy startpisztoly dörrenése.

Nóra még néhány másodpercig mozdulatlanul ült. Aztán felállt, odalépett az asztalhoz, felemelte a kék mappát, és végigsimított a sima műanyag fedelén. Nem remegett a keze. Már nem.

Az ablakhoz sétált. A város odalent fényekben úszott; autók rajzoltak izzó vonalakat az utcákra, a házak ablakaiban apró, meleg pontok villantak. Minden ugyanolyannak látszott, mint tegnap, mégis mintha az egész világ kicserélődött volna.

Egy új reggelt ígért neki. Új lehetőségeket. Egy teljesen más életet.

Olyat, amelyben nem kell többé idegen adósságokat törlesztenie. Nem kell elviselnie más nő parfümjének szagát a férje ingnyakán. Nem kell igazságról szóló kioktatásokat hallgatnia attól az embertől, aki soha nem értette a szó jelentését.

Teát főzött magának, leült a fotelbe, két kezével átölelte a csészét, és hosszú idő óta először őszintén elmosolyodott.