– Nyisd ki – mondta.

A férfi bizalmatlan pillantást vetett a kék mappára. Aztán lassan kipattintotta a gombját, és kihúzta belőle a lapokat. Tekintete ide-oda futott a sorokon. Először gyorsan olvasott, aztán egyre lassabban. A második oldalnál megállt. Az arca fokozatosan elsápadt. Felismerte a saját aláírását. Felismerte a közjegyző pecsétjét is.

Nyolc évvel korábbi emlékek zuhantak rá teljes súlyukkal; olyan emlékek, amelyeket kényelmesen kiszorított magából, mert később már nem volt rájuk szüksége.

– Mi ez? – kérdezte rekedten, noha pontosan tudta, mit tart a kezében.

– A házassági vagyonjogi szerződésünk – magyarázta Nóra udvariasan. – Az, amelyiket akkor kötöttünk, amikor a behajtók azzal fenyegetőztek, hogy a vállalkozásod adósságai miatt lefoglalják éppen ezt a lakást. Ugyanaz a szerződés, amelynek alapján én betömtem a több tízmilliós lyukaidat a nagymamám lakásának árából.

– Ez… ez csak formaság volt! – Gábor hangja megbicsaklott. Felpattant a székről. – A bank miatt! Hogy végre leszálljanak rólunk!

– Ez egy közjegyző által hitelesített okirat, Gábor. A magyar családjogi szabályok szerint egy ilyen házassági vagyonjogi szerződés megváltoztatja a közös vagyonra vonatkozó általános rendet. Ebben az áll, hogy ez a lakás és a stúdió az én különvagyonom. Válás esetén egyik sem képezi a megosztás tárgyát.

Gábor ott állt az asztal mellett, és nehezen kapkodta a levegőt. Az a hibátlanul felépített világkép, amelyben ő nagylelkűen odavet néhány morzsát a feleségének, majd beköltözik fiatal szeretőjével a fényűző lakásba, a szeme láttára kezdett darabokra hullani.

– Ehhez nincs jogod! – ordította, és ököllel az asztalra csapott. A porceláncsésze megrezzent.

– Itt éltem! – harsogta Gábor, mintha a hangerő önmagában bizonyíték lenne. – Én csináltattam meg a felújítást! Ide ment a fizetésem!

– A felújítást egy kivitelezőcsapat végezte, és én fizettem ki őket – felelte Nóra változatlan nyugalommal. – A te fizetésed inkább a terepjáródba folyt bele. Meg, gondolom, Lilla ajándékaiba.

Leült az asztalhoz, ujjait összefonta maga előtt, és úgy nézett rá, mintha egy üzleti tárgyalás utolsó pontját készülne lezárni.

– Tisztázzuk akkor végre. A szerződés szerint nálad marad a hétvégi ház, ami egyébként is a te neveden van. A dzsiped szintén a tiéd, az autóhitel hátralévő részével együtt. Ne haragudj, azt mostantól nem fizetem helyetted. A kávégépet és a robotporszívót is viheted, azokra sem tartok igényt.

– Bíróságra megyek! – Gábor szeme elsötétült a dühtől. – Megtámadom ezt a papírfecnit! Az ügyvédem darabokra szedi! Ez a szerződés engem kirívóan hátrányos helyzetbe hoz, a törvény mellettem áll!

Nóra halkan felnevetett. Nem gúnyosan, inkább tisztán és őszintén, mintha valóban mulattatná a férfi kétségbeesett önbizalma.

– Próbáld meg. Már egyeztettem jogásszal. A házassági vagyonjogi szerződés megtámadására nyitva álló határidő régen lejárt. Ami pedig a „hátrányos helyzetet” illeti… van hivatalos, kifejezetten jó fizetésed, van egy drága autód, és van egy vidéki ingatlanod is. Nem vagy rokkant, nem vagy nyugdíjas, és nem maradsz megélhetés nélkül. Egyetlen bíróság sem fogja kimondani, hogy kisemmiztelek. Egyszerűen csak egy felnőtt férfi vagy, aki azzal marad, amit ténylegesen megszerzett: egy hiteles autóval és egy öreg nyaralóval.