A töltők, kézkrémek és jegyzetfüzetek között egy vastag, kék műanyag irattartó feküdt. Kivette, kipattintotta a gombját, majd előhúzott belőle néhány összehajtott, hivatalos pecséttel ellátott lapot. Ujjai végigsiklottak a dombornyomott címeren.
Nyolc évvel korábban Gábor elhatározta, hogy vállalkozó lesz. Felmondott a munkahelyén, hatalmas bankhitelt vett fel, fedezetként gyakorlatilag mindent bevonva, amijük csak volt, és építőanyag-kereskedelemmel foglalkozó céget alapított. Üzletembernek azonban csapnivalónak bizonyult. A pénz pillanatok alatt eltűnt, az üzlettársakról kiderült, hogy csalók, a hitelezők pedig éjjel-nappal a vezetékes telefont csörgették.
Akkor Nóra, aki egy nagyvállalatnál dolgozott, a kezébe vette az ügyet. Eladta a nagyanyjától örökölt lakást, felélte minden megtakarítását, és rendezte a férje tartozásait, hogy megmentse őt a perektől és a behajtóktól. De mielőtt az utolsó összeget is átutalta volna, egy kemény feltételt szabott.
Elmentek a közjegyzőhöz. Gábor akkor sápadt volt, rémült, és bármit hajlandó lett volna aláírni, csak szabaduljon végre a bankok szorításából.
Nóra széthajtotta az iratot. A fejlécen ez állt: „Házassági vagyonjogi szerződés”.
A dokumentum száraz, pontos, jogilag támadhatatlan nyelven rögzítette, hogy a házastársak közös vagyonára vonatkozó szabályozást módosítják. A házasság alatt vásárolt háromszobás lakás, amelyet Nóra örökségének eladásából finanszíroztak, kizárólag az ő tulajdonába kerül. Ugyanez vonatkozott arra a garzonra is, amelyet Nóra később a prémiumaiból vett. A nyaraló valóban Gábor nevén volt, ahogy a terepjáró is, amelynek hitelét papíron ő fizette, bár a pénz valójában Nóra számlájáról ment át minden hónapban.
A szerződés legfontosabb pontja kimondta: válás esetén a vagyont nem kell megosztani, hanem minden annál a félnél marad, akinek a nevére bejegyezték.
Gábor annak idején remegő kézzel írta alá az iratot, örök szerelmet esküdött, és hálálkodott, amiért Nóra kihúzta a bajból. Aztán rendeződtek körülötte a dolgok, kapott egy jól fizető állást egy másik cégnél, hitelre autót vett, ismét sikeres férfinak érezte magát, és… tökéletesen megfeledkezett a kék mappáról. Hozzászokott, hogy minden, ami körülötte van, közös. Pontosabban: az övé.
Nóra gondosan visszatette az iratokat a fiókba. Másnap fel kell majd hívnia az ügyvédjét, legalább azért, hogy megbizonyosodjon róla: az elmúlt nyolc évben nem született olyan családjogi kiskapu, amelyet egy ilyen leleményes férj kihasználhatna.
A következő napok nyugodt, már-már szokatlan rendben teltek. Nóra dolgozott, eljárt úszni, esténként pedig teát ivott a csendben. Gábor nem kereste. Kivárásra játszott; nyilván időt akart adni a feleségének, hogy felfogja a helyzetét, és lélekben felkészüljön az általa diktált, számára igencsak előnytelen megállapodás aláírására.
Csütörtök este végül megszólalt a telefon.
– Szia – Gábor hangja élénken és magabiztosan csengett. – Az ügyvédem mindent előkészített. Holnap munka után átmegyek.
– Hozom a papírokat is. Átnézed őket, aztán kedden elmegyünk a közjegyzőhöz.