Gábor igazságérzete valóban határtalan volt. A nagy értékű terepjáró, amelynek törlesztőrészleteit Nóra pénzügyi igazgatói fizetéséből fizették, valamint a száz négyzetméteres, tervező által kialakított otthon jutott volna neki. Nórának pedig maradt volna egy apró garzon és egy határban álló, könnyűszerkezetes nyári házikó határnyi telken, ahol a legkomolyabb „kényelmi szolgáltatás” egy félrebillent sufni volt.

A férje úgy nézett rá, mintha hálát várna. Láthatóan őszintén hitte, hogy nagylelkű ajánlatot tett. Az évek alatt annyira hozzászokott a kényelemhez, hogy idővel saját érdemének kezdte tekinteni mindazt, ami körülvette.

Nóra figyelte őt, és közben egészen pontosan megértette: Gábor úgy kezdett bele a vagyon felosztásába, hogy teljesen megfeledkezett egy fontos iratról, amely az éjjeliszekrény fiókjában lapult.

– Ma összepakolod a holmidat? – kérdezte ugyanolyan nyugodtan, anélkül hogy egyetlen szóval is véleményezte volna a felosztási tervet.

Gábor egy pillanatra elbizonytalanodott. Ordítást, szemrehányást, könyörgést várt, talán azt is, hogy Nóra a térdébe kapaszkodva próbálja visszatartani. Ez a jeges higgadtság azonban kizökkentette.

– Igen. Először csak a legszükségesebbeket viszem. Ruhákat, néhány műszaki dolgot. Egyelőre… nála maradok. A jövő héten az ügyvédem elkészíti a vagyonmegosztási megállapodást. Aláírjuk közjegyző előtt, aztán az anyakönyvi hivatalban elválunk. Gyerekünk nincs, így gyorsan fog menni.

– Rendben – állt fel Nóra az asztaltól. – Menj, pakolj össze. Nem foglak akadályozni.

Nóra szó nélkül elhagyta a konyhát, és a hálószoba felé indult. Gábor ott maradt az asztal mellett, kissé tanácstalanul; láthatóan nem erre a reakcióra számított.

A pakolás végül majdnem két órán át tartott. Nóra a nappaliban ült egy könyvvel az ölében, de a sorok értelme egyáltalán nem jutott el hozzá. A hálóból szekrényajtók csapódása, nejlonszatyrok zörgése és az utazótáska cipzárjának fémes hangja szűrődött ki. Gábor időről időre megjelent az előszobában, karján újabb adag holmival. Nem csupán a ruháit vitte magával. A bejárat mellett lassan kisebb halom nőtt: a drága kávéfőző, a gamer laptop, a gyűjtői pohárkészlet, sőt még a robotporszívó is odakerült.

– A porszívóra ott nagyobb szükségem lesz – vetette oda menet közben, amikor elhaladt a nappali ajtajában. – Lillának macskája van, minden tele van szőrrel. Te meg majd megoldod valahogy, úgyis kisebb lakásban fogsz lakni.

Nóra nem válaszolt. Csak lapozott egyet. A porszívót nem sajnálta. Valójában ettől az embertől már semmit sem sajnált többé.

Amikor Gábor mögött végre becsapódott az ajtó, a lakásra sűrű, szinte csengő némaság borult. Nóra letette a könyvet, az ablakhoz lépett, és forró homlokát a hideg üveghez támasztotta. Lent, az udvaron felvillant az ismerős terepjáró fényszórója. Az autó lassan kigördült a ház elől, magával víve azt a férfit, aki tizennégy éven át az ő biztos támaszának nevezte magát.

Csak ekkor engedett ki egy hosszú, mély lélegzetet. Bement a hálószobába. A szekrények félig üresen tátongtak, a vállfák árván lengedeztek a rúdon. Nóra odalépett az ágy saját oldalához, és kihúzta az éjjeliszekrény felső fiókját.