És valóban így lett. Két hónap telt el, mire Viktória először újra megjelent náluk vendégségben. Süteményt hozott, és feltűnően udvariasan viselkedett. Nem tett megjegyzést Lilla főztjére, nem osztogatott kéretlen tanácsokat, és egyetlen tárgyat sem rakott át másik helyre.

Vacsora közben óvatosan megkérdezte:

— Lillácska, az a piros blúz… szerinted lehetne valahol ugyanolyat találni?

Lilla ránézett az anyósára.

— Először sem kellett volna kidobni.

Viktória lesütötte a szemét, aztán bólintott.

— Lehet, hogy akkor elragadtattam magam. Én csak jót akartam.

— A jót úgy szokás kezdeni, hogy előbb megkérdezik a másikat — mondta Lilla halkan, harag nélkül, de olyan határozottsággal, amelyből nem lehetett engedményt kicsikarni.

Miután Viktória hazament, Benedek hosszan nézett az ajtó felé.

— Megváltozott — jegyezte meg.

Lilla megrázta a fejét.

— Nem. Csak rájött, hogy én sem vagyok védtelen, és ha kell, meg tudom húzni a határt.

A lakás közepén álltak, és átölelték egymást. Ez a hely végre megint az övék volt, nem csupán négy fal, amelyben alkalmazkodniuk kellett valaki más akaratához. Lilla akkor értette meg igazán: néha ki kell mutatni a fogunk fehérjét, különben örökké szelíd, tűrő lénynek néznek. A család szeretete pedig nem jelentheti azt, hogy az ember nyomtalanul feloldódik benne.

Viktória ezután ritkábban telefonált, és mindig megkérdezte, alkalmas-e, ha átjön. Megtanulta, hogy kopogni kell, nem pedig saját kulccsal belépni mások életébe. Lilla holmijaihoz többé soha nem nyúlt engedély nélkül.

Mert végül megértette: mindenkinek joga van a maga határaihoz. Még a családban is. Sőt, ott talán a leginkább.