— Hogy ilyen keményen bántál anyával.

Lilla csak ekkor emelte rá a tekintetét.

— Te bánod, hogy egy teljes éven át hagytad, hogy rémálommá tegye az életemet?

Benedek leült mellé az ágyra.

— Azt hittem, csak segíteni akar…

— Segíteni? — Lilla keserűen elmosolyodott. — A segítség ott kezdődik, hogy megkérdezik, kéred-e. Amikor valaki engedély nélkül rendelkezik más holmijával, más otthonával, más mindennapjaival, az nem segítség. Az birtokfoglalás.

Csend ereszkedett közéjük. Benedek lassan körbenézett a lakásban, mintha most először látná igazán. És amit látott, kellemetlenül szíven ütötte. Egy év alatt szinte felismerhetetlenné vált minden. Itt-ott az anyja dísztárgyai sorakoztak, a falakon az ő képei lógtak, még a bútorok elrendezése is az ő ízlését követte.

— Tudod — szólalt meg végül halkan —, csak most fogom fel, mennyire kevés maradt itt belőled.

Lilla bólintott.

— A saját otthonomban vendégnek éreztem magam. Nap mint nap bizonygatnom kellett, hogy jogom van a véleményemhez, a szokásaimhoz, a tárgyaimhoz.

— És anya… szerinted tényleg boldogul majd?

— Persze, hogy boldogul — Lilla felállt, és az ablakhoz lépett. — Láttad, mekkora lelkesedéssel alakította át a mi életünket? Ennyi energiával tíz ember helyett is elboldogul.

Benedek is odalépett mellé az ablakhoz.

— Felhívott — mondta csendesen. — Azt mondta, hiányozni fogunk neki.

Lilla nem felelt azonnal. A lassan sötétedő várost figyelte, és közben arra gondolt, hogy másnap egy év után először ébredhet majd valódi nyugalomban. Nem lesz megjegyzés a reggelire, nem hangzik el tanács arról, hogyan kellene „rendesen” bevetni az ágyat, és senki sem méregeti majd rosszallóan minden mozdulatát.

— Lilla — Benedek átkarolta a vállát —, bocsáss meg. Sokkal hamarabb melléd kellett volna állnom.

— Igen, kellett volna — válaszolta a nő, de nem húzódott el tőle. — Csak nem tetted. Jobban féltél attól, hogy megbántod anyádat, mint attól, hogy engem sebez meg.

— Azt hittem, bírod még…

— Bírtam. Egészen a mai napig. — Lilla szembefordult vele. — De amikor kidobta a holmijaimat, az már túlment minden határon. Az nem egyszerű tapintatlanság volt, hanem személyes megalázás.

Benedek lassan bólintott.

— Most már értem.

A következő hónap különös, szokatlan csendben telt. Viktória minden áldott nap felhívta a fiát, Lillához azonban egyetlen szót sem szólt. Lilla közben apránként visszafoglalta a lakást. Eltette az idegen csecsebecséket, a képeket oda akasztotta, ahol régen voltak, a bútorokat pedig úgy rendezte el, ahogyan neki volt kényelmes és otthonos.

Amikor Benedek előhozta a szobából az anyja megmaradt dolgait, Lilla szó nélkül segített neki becsomagolni őket. Nem veszekedtek, nem vádaskodtak. Csak elvégeztek valamit, amit már jóval korábban meg kellett volna tenniük.

— És ha anya ezek után teljesen megszakítja velünk a kapcsolatot? — kérdezte Benedek, miközben összehajtogatta Viktória takaróit, és egy dobozba tette őket.

— Nem fogja — felelte Lilla nyugodtan. — Legfeljebb megtanulja, hogy vannak határok, amelyeket tiszteletben kell tartani.