— Dönts — mondta a férjének. — Vagy összepakolja a holmiját, és visszamegy a saját lakásába, vagy én beadom a válókeresetet. Ez a lakás az ENYÉM, és jogom van eldönteni, ki élhet benne.

Viktória megpróbálta visszavenni a megszokott, fölényeskedő hangját.

— Buta vagy, Lilla. Egy családban nincs olyan, hogy „enyém” meg „tiéd”. Ott minden közös.

— NEM KÖZÖS! — robbant ki Lillából. — Ezt a lakást ÉN vettem, az ÉN pénzemből, még az esküvő előtt! Ha ezt képtelen vagy elfogadni, és nem tudod tiszteletben tartani a határaimat, akkor nincs itt helyed!

Az anyósa elveszetten pillantott a fiára.

— Benedek, mondj már neki valamit…

Benedek azonban, ahogy a felesége sápadt, mégis rendíthetetlen arcát nézte, végre megértette: ezúttal Lilla szavait már nem lehet félvállról venni.

A tréfának tényleg vége szakadt. Benedek még soha nem látta így Lillát. Egy évvel korábban a felesége engedékeny volt, békíteni próbált, mindent lenyelt, csak hogy ne legyen veszekedés. Igyekezett alkalmazkodni az anyjához, kedvében járni neki. Most azonban egészen más ember állt előtte: kemény, összeszedett, hajlíthatatlan.

— Anya — szólalt meg halkan Benedek —, talán tényleg jobb lenne, ha…

— Mi az, hogy jobb lenne? — Viktória úgy meredt rá, mintha nem hinne a fülének. — Te most az ő pártjára állsz?

— Én azt szeretném, ha végre béke lenne ebben a családban — felelte Benedek, és közben nem mert az anyja szemébe nézni. — Ha Lilla így érzi… akkor lehet, hogy valóban szüksége van a saját terére.

Viktória egyetlen szó nélkül fordult meg, és bement a szobájába. Kisvártatva Lilla meghallotta a neszeket: fiókok csúsztak, ruhák suhogtak, a bőrönd cipzárja megakadt, majd újra elindult. Minden apró hang különös módon hatolt belé. Egyszerre könnyebbült meg tőle, és egyszerre szorította össze a mellkasát a bűntudat.

Benedek odalépett hozzá.

— Lilla… biztos, hogy ennyire végletesen kell ezt intézni? — kérdezte óvatosan. — Mégiscsak idős asszony…

— Idős, de korántsem gyenge — vágta rá Lilla szárazon. — Ha volt ereje ahhoz, hogy az én életemet a saját elképzelései szerint átrendezze, akkor ahhoz is lesz, hogy a sajátját rendbe tegye.

Nagyjából egy óra múlva Viktória már az előszobában állt két tömött bőrönddel. Az arca merev volt, mintha kőből faragták volna, a szája vékony, szigorú vonallá préselődött.

— Jól jegyezd meg, Lilla — mondta búcsúzóul hideg hangon —, a család szent dolog. Te pedig éppen tönkreteszed.

— Nem — felelte Lilla nyugodtan. — Épp megmenteni próbálom. Attól, hogy teljesen szétessen.

Benedek levitte az anyja csomagjait, kikísérte az autóhoz, és betette a bőröndöket. Lilla az ablakból nézte, ahogy elindulnak. Nem tudta volna pontosan megnevezni, mi zajlik benne: a megkönnyebbülés hullámokban tört rá, de közben valami nyugtalan, hideg érzés is ott maradt a bordái alatt.

Amikor Benedek visszatért, a hálószobában találta a feleségét. Lilla az ágy szélén ült, és a kezében egy fényképet tartott: az esküvői képüket.

— Lilla — kezdte Benedek tétován —, nem bánod?

— Mit? — kérdezte a nő anélkül, hogy felnézett volna.