— Itt viszont könnyű neki szétrombolni az én életemet! — fordult Lilla az anyósa felé. — Egy éve nyelem le a kioktatásait! Egy éve tologatja a bútoraimat, aggatja fel a képeit, és meg akarja mondani, hogyan éljek! De ez most már mindennek a teteje!

Viktória válaszra készült, mintha egy pillanatig sem kételkedne abban, hogy neki van igaza.

Viktória letette a fúrót a kis szekrény tetejére, majd karba fonta a kezét, mintha ő volna az egyetlen józan ember a szobában.

— Én csak nevellek téged, te hálátlan lány — jelentette ki hidegen. — Megpróbállak megtanítani arra, hogyan legyen belőled rendes feleség. Te meg kiabálsz egy idősebb emberrel. Hol marad a tisztelet?

— Tisztelet? — Lilla érezte, hogy valami végleg elszakad benne. Az a vékony, utolsó szál, amely eddig még visszatartotta, most hangtalanul elpattant. — Azt kellene tisztelnem, aki úgy nyúl a holmijaimhoz, mintha a sajátjai lennének? Aki egyetlen év alatt a lakásomból a saját kacatjainak raktárát csinálta?

Viktória arcán átfutott a döbbenet árnyéka. Lilla eddig soha nem emelte fel így a hangját vele szemben.

— Benedek! Hallod te ezt? Hallod, hogyan beszél velem a feleséged? — fordult a fiához felháborodottan.

Lilla azonban már nem tudta magába fojtani mindazt, ami hónapok óta gyűlt benne. A piros blúz, amelyet az anyósa kidobott, a legjobb barátnőjétől kapott ajándék volt. A kék ruha pedig Benedek első meglepetése. Nem egyszerű ruhadarabok voltak azok, hanem emlékek, apró darabjai az életének, annak, aki ő maga volt.

— Elég! — Lilla az anyósa felé fordult, és egy év után először nézett vele farkasszemet. — Most lett vége. Egy perccel tovább sem tűröm ezt!

— Lillácska, nyugodj meg — próbált közbelépni Benedek, de a felesége csak intett neki, hogy hallgasson.

— Nem, nem fogok megnyugodni! — vágta rá. A hangja kemény volt, és immár tegezte Viktóriát, amitől az asszony sértetten felvonta a szemöldökét. — Ha van erőd bútorokat cibálni, a falaimat fúrni, meg a ruháimat kidobálni, akkor arra is lesz erőd, hogy felmenj az ötödik emeletre a saját lakásodba!

— Hogy merészelsz így beszélni velem? — csattant fel Viktória. — Én a férjed anyja vagyok!

— És akkor mi van? Ettől jogod van az én életem fölött rendelkezni? — Lilla az ajtóhoz lépett, és szélesre tárta. — Ez a lakás az enyém. Még a házasság előtt vettem. Úgyhogy most szépen kimész innen! — A végsőkig felzaklatott menye határozott mozdulattal az ajtó felé mutatott.

Viktória tátott szájjal dermedt meg. Benedek elsápadt.

— Lilla, mit művelsz? Anya…

— A te anyád remekül boldogul majd! — Lilla nem mozdult el az ajtóból. — Ha órákon át képes turkálni a szekrényemben, bútorokat húzgálni és polcokat felfúrni, akkor tökéletesen alkalmas arra is, hogy önállóan éljen!

— Benedekem! — Viktória színpadiasan összecsapta a kezét, és kétségbeesetten a fiára nézett. — Ezt hagyod? Engeded, hogy így bánjon velem?

Benedek tanácstalanul kapkodta a tekintetét az anyja és a felesége között. Nem találta a szavakat. Lilla látta rajta a zavarodottságot, de ezúttal esze ágában sem volt meghátrálni.