— Ügyfélszolgálat? Sürgős. Céges számla. Jogosulatlan belépési kísérlet történt. Igen, mondom az azonosító szót. Igen, a tokent azonnal tiltsák le. Minden aktív munkamenetet zárjanak ki. A jelszavakat cserélem. És kérem, rögzítsék az utalási próbálkozást is, ez nagyon fontos.

A vonal túlsó végén az ügyintéző sorra tette fel a kérdéseket, Eszter pedig gyorsan, pontosan válaszolt. Csak miután letette, ütött belé a felismerés, honnan lehetett egyáltalán Gergőnek hozzáférése.

Fél évvel korábban magas lázzal feküdt, alig bírt felkelni, közben pedig egy beszállítónak sürgősen ki kellett fizetni egy szállítmányt. Akkor lediktálta neki a jelszót, és a kezébe nyomta a tokent. Tíz percre. Úgy látszik, ennyi bőven elég volt.

Másnap reggel lement a ház melletti pékségbe kenyérért és kávéért. A feje zúgott, mintha egész éjjel kalapáltak volna benne, mégis különös tisztaság volt benne. Olyasmi, mint egy nagy vihar után, amikor a levegő végre lélegezhetővé válik.

— A szokásosat? — kérdezte az eladó.

— Igen. És abból a köményes rozskenyérből is kérek.

Ebben a pillanatban az ajtó olyan erővel csapódott ki, hogy a fölötte lógó kis csengő élesen, szinte dühösen rándult meg.

— Szóval itt bujkálsz — indult Gergő határozott léptekkel a pult felé.

Az arca hamuszürke volt, a tekintete üveges, a kabátját ferdén, kapkodva gombolta be.

— Hívogatlak, te meg mindenhol letiltasz. Miért zártad el a hozzáférést?

— Mert azok az én számláim. És mert megpróbáltál belenyúlni a cégem pénzébe.

— Ne hazudozz itt hangosan — sziszegte. — Csak azt akartam elvenni, ami jár nekem. Két évért. Az idegeimért. Az időmért. Mindenért, amit rád pazaroltam.

— Pontosan mit pazaroltál rám? A szoba levegőjét? A tévé áramát? Vagy azokat a mélyenszántó monológokat, amelyekben arról panaszkodtál, milyen nehéz megtalálnod önmagad az álláshirdetések között?

— Ne okoskodj mások előtt! — förmedt rá Gergő. — Teljesen elszaladt veled a ló. Belőlem bohócot csináltál, anyámból koldust. Azt hiszed, mert van pénzed, bárkit összetörhetsz?

— Nem, Gergő. Nem a pénz töri össze az embereket. Hanem az, ha valaki hozzászokik ahhoz, hogy soha semminek nincs következménye.

— Tartozol nekem! — lépett közelebb. — Veled éltem. Elviseltem a természetedet. Az örökös munkádat. Az éjszakai jelentéseidet. Fogalmad sincs, milyen egy olyan nő mellett lenni, mint te.

— Dehogynem. Nagyon kényelmes lehet. Nem kell dolgozni, közben elő lehet adni a szenvedő hőst.

— Fogd be.

— Különben?

— Különben rosszul jársz.

— Már rosszul jártam. Két évig. Most viszont végre kezdek jobban lenni.

A sorban állók elcsendesedtek. Az eladó lassan kilépett a kassza mögül, de egyelőre nem szólt közbe.

— Utoljára mondom — Gergő hangja már csaknem suttogás volt, és ettől még visszataszítóbbnak hatott. — Nyisd vissza a hozzáférést. Vagy olyan életet csinálok neked, hogy te magad fogsz könyörögve visszamászni.

— Akkor én is utoljára válaszolok: még egyetlen lépés a számláim felé, és a nyomozónak magyarázkodhatsz. Az utalási kísérlet rögzítve van. Megvan az eszköz azonosítója. Megvan a belépés időpontja. És a kedvezményezett is: az édesanyád. Igazán megható családi összefogás.