— Menj a francba! — üvöltötte Gergő, és hirtelen meglökte a vállánál.

Az ütés ügyetlen volt, de erős. Eszter oldalával nekicsapódott a zsemlékkel megrakott faállványnak, egy pillanatra elakadt a lélegzete, és még épp csak kiegyenesedett, amikor az eladó háta mögül férfihang dörrent rájuk:

— A kezét vegye el. Azonnal.

Két járőr lépett be a pékségbe. Kiderült, hogy az üzlet be van kötve egy biztonsági szolgálathoz, és a pánikgombot már az első kiabálásnál megnyomták.

— Ez családi ügy! — ordította Gergő, hátrálva. — Majd mi elintézzük egymás között!

— A családi ügyeket otthon sem tudod elintézni — mondta Eszter, miközben az oldalát szorította.

— Ezért most majd nem is otthon kell magyarázkodnod.

— Hazudik az egész! — kapálózott Gergő, miközben az egyik rendőr már közelebb lépett hozzá. — Bosszúból akar feljelenteni!

— Azt majd tisztázzuk — felelte a járőr hűvösen, és biztos kézzel megfogta Gergő könyökét. — Van kamerafelvétel?

— Van — vágta rá az eladónő. — Hanggal együtt rögzít mindent. Kiabált, fenyegetőzött, aztán meglökte a hölgyet.

Gergőt ekkor már kifelé kísérték, de még az ajtóból is visszafordult.

— Anyám ezt nem hagyja annyiban! Mindnyájan meg fogjátok bánni!

Eszter nem emelte fel a hangját. Csak ránézett, fáradt, de megingathatatlan tekintettel.

— Üzend meg anyádnak, hogy attól, mert valaki nagyon vágyik más pénzére, az még nem lesz az övé.

Ezután következett a rendőrség, a jegyzőkönyv, az ügyvéd, az orvosi igazolás a zúzódásról, majd a napokon át tartó telefonos zaklatás ismeretlen számokról. Gergő anyja sorra küldte az üzeneteket: „Eszter, ne tedd tönkre a fiamat.” „Okos nő vagy, minek egy ember életét elrontani?” „Indulatosak voltunk, ennyi az egész.” „Vond vissza a feljelentést, és soha többé nem keresünk.”

A harmadik napon Eszter végül egyetlen választ írt vissza: „Késő.”

Aztán letiltotta a számot.

A válás meglepően gyorsan lezajlott. Nem volt mit felosztaniuk, legfeljebb néhány összetört illúziót, azokat pedig nem szokás a bíróság elé vinni. Három héttel később felhívta a nyomozó.

— Van még valami, amit tudnia kell — kezdte. — Átnéztük a korábbi időszak számlamozgásait. Több kisebb levonás is szerepel, előfizetésnek és szolgáltatásnak álcázva. Egyenként nem feltűnő összegek, de rendszeresen ismétlődtek. Az eszközazonosítók alapján nagy valószínűséggel ezeket is a volt férje intézte.

Eszter ujjai megmerevedtek a telefonon.

— Mennyi pénzről beszélünk?

— Kilenc hónap alatt közel nyolcszázezer forintról.

Eszter nem szólt azonnal. Nem maga az összeg bénította meg, hanem az egész mögött húzódó egyszerűség. Nem egy hirtelen dühkitörés volt. Nem pillanatnyi elborulás. Nem az anyja hergelte fel egyszer. Gergő hónapokon át, módszeresen úgy bánt az ő pénzével, mintha az mindig is közösnek, sőt, inkább a sajátjának számított volna.

Aznap este az ablak mellett ült, erős teát szorongatva, amikor megszólalt a csengő. Az alsó szomszéd állt az ajtóban, Judit néni, akiről Eszter mindig azt gondolta, hogy kissé túlságosan is érdeklődik mások élete iránt.

— Bejöhetek egy percre? — kérdezte az asszony bizonytalanul. — Lehet, hogy rosszkor zavarok. Csak… ezt szeretném odaadni.