Gábor hirtelen felpattant.

— Mária, te most mit…

— Nem adtam önnek szót, Gábor — szakította félbe élesen. — Üljön le.

Olyan csend zuhant a teremre, hogy még a padlón elgurult poharak halk koccanása is túl hangosnak tűnt volna. Senki sem mozdult. Mária felemelt egy mappát az állványról, kinyitotta, és higgadtan lapozott benne.

— Úgy tűnik, elfelejtette, hogy az én cégemnél dolgozik. És sajnos nemcsak ezt felejtette el, hanem az alapvető emberi tisztesség szabályait is. A mai nappal a fejlesztési osztály vezetését olyan munkatárs veszi át, aki szakmailag és emberileg is alkalmasabb erre a feladatra. Önnek át kell adnia az ügyeit, majd jelentkeznie kell a könyvelésen a végelszámolás miatt.

Gábor elsápadt. Ott állt a szék mellett, szája nyílt és csukódott, de értelmes hang nem jött ki rajta. Olyan volt, mint egy partra vetett hal. Tekintete Máriáról Petrára ugrott, onnan pedig a teremre, ahol tucatnyi kolléga figyelte némán. Látták őt mindannyian. Látták a bukását, a szégyenét, a teljes kiszolgáltatottságát. Pontosan olyan nyilvános megaláztatás volt ez, amilyet ő rendezett néhány nappal korábban a feleségének, amikor a titkárnő előtt nevetett rajta.

— De… Mária, várj már… — préselte ki végül magából.

Mária azonban már összecsukta a mappát.

— Az értekezletnek vége. Köszönöm mindenkinek a figyelmet.

Nem nézett vissza. Lesétált az emelvényről, végighaladt a sorok között, és kilépett a teremből. A piros ruha egy pillanatra még megvillant az ajtóban, aztán eltűnt.

Aznap este Gábor berontott a házukba.

Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a tálalószekrény üvegei beleremegtek. Mária a nappaliban ült, kezében egy csésze teával. Már átöltözött otthoni ruhába, de a reggeli győzelem láthatatlan páncélja még mindig ott feszült a vállán.

— Te! Te ezt előre kitervelted! — ordította Gábor, magából kikelve. — Megaláztál az egész iroda előtt! Felfogod egyáltalán, mit műveltél? Ez az én karrierem, az én nevem, az én hírnevem! Te, jelentéktelen kis szürke egér… hogy merted?

Mária nyugodtan megitta az utolsó korty teát, letette a csészét az asztalra, majd hosszan a férjére nézett. Ebben a tekintetben már nem volt sem fájdalom, sem harag. Csak a véglegesség csendes, kemény ténye.

— Szürke egér? Te faragtál belőlem azt, Gábor. Éveken át azt sulykoltad belém, hogy semmire sem vagyok jó, legfeljebb arra, hogy tojást süssek neked reggelire. Csak egy dolgot felejtettél el: nem azért maradtam melletted, mert nem tudtam volna másmilyen életet élni. Azért voltam veled, mert szerettelek. Te viszont csak addig becsültél, amíg ingyen cselédként működtem. Most megváltoztak a feltételek. Megismerted az árat, és kiderült, hogy ezt már nem tudod megfizetni.

Az asztalról felemelt két iratot, és Gábor elé tette őket. Az egyik a válási kérelem volt, a másik a vagyonmegosztási megállapodás.

— A macska és a vidéki ház nálam marad. A hitel és az autód a tiéd. Teljesen korrekt. Piaci alapon.

Gábor hol a papírokat bámulta, hol Máriát. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de végül egyetlen hang sem jött ki rajta. Amit elrontott, azt már nem lehetett visszafordítani.