Délelőtt tízkor Mária lement egy emelettel lejjebb, hogy átvegye a jogi osztályon előkészített iratokat. A lift azonban korábban megállt, az ajtó szétnyílt, és két fiatal alkalmazott lépett be a fülkébe. Nem vették észre a sarokban álló Máriát, így zavartalanul folytatták a beszélgetésüket.

– Láttad már azt az új lányt, Petrát? – kérdezte az egyik.

– Persze – kuncogott a másik. – Csinos kis teremtés, mindenkire mosolyog. Gábor már most ott legyeskedik körülötte.

– Ugyan már, neki felesége van.

– Jaj, ne nevettess! Ha ismernéd azt a feleséget… biztos valami szürke kis egér kötényben.

A liftajtó újra kinyílt, a két lány kiszállt, és nevetgélve távolodtak a folyosón. Mária egyedül maradt a fülkében. A tükrös falpanelen megpillantotta saját arcát, és halvány, keserű mosoly suhant át rajta.

„Szürke kis egér kötényben” – ismételte magában.

A nap lassan, nehézkesen telt. Mária három értekezletet vezetett le, aláírt egy beszállítói szerződést, és egyeztetett egy következő heti találkozót egy lehetséges üzleti partnerrel. Estére már érezte a fáradtságot a vállában és a halántékában, mégsem engedhette meg magának, hogy korábban távozzon. A negyedéves jelentések még rá vártak.

Mielőtt visszatért volna hozzájuk, elhatározta, hogy megnézi a belső értesítési rendszert, amelyre a call center dolgozói napok óta panaszkodtak. Ezért lement a tizenegyedik emeleti műszaki helyiségbe. A szoba éppen Gábor recepciója alatt volt; a férfi a cégnél fejlesztési menedzserként dolgozott. Az ajtó nyitva állt, odabent halkan zúgott a szerverállvány, a levegőben pedig por és melegedő kábelek szaga terjengett.

Mária már éppen indulni készült.

amikor a fülébe beszédfoszlányok jutottak. A helyiségen átvezető szellőzőakna úgy hozta le az egy emelettel feljebb lévő recepció hangjait, mintha valaki közvetlenül mellette beszélne. A következő pillanatban felismerte a férje hangját.

— De most komolyan, nézz csak rá — mondta Gábor könnyed, gúnyos tónusban. — Otthon mindig valami kinyúlt pulóverben jár, a haja kontyba csavarva, körmöshöz félévente egyszer jut el. Te meg… — itt halkabbra fogta a hangját, bizalmaskodó suttogássá változtatva — mindig ápolt vagy, illatos, csinos cipőben. Veled dolgozni kész felüdülés.

Egy nő nevetése csendült fel válaszul, mély és csilingelő egyszerre.

— Gábor úr, és a felesége nem féltékeny egy ilyen szépségre, mint én?

Mária mozdulatlanná dermedt. Egy pillanatra teljes csend lett, csak a szerverek egyenletes zúgása töltötte be a szobát. Aztán Gábor harsányan felnevetett, hosszan, elégedetten, és kimondott egy mondatot, amely úgy égett bele Mária emlékezetébe, mintha izzó vassal írták volna oda:

— Ki? A feleségem? Hiszen olcsóbb, mint bármelyik cseléd.

Újabb nevetés hallatszott, férfié és nőé egyszerre. Papírok zizegtek, cipősarkak koppantak a padlón, majd a hangok lassan távolodni kezdtek.

Mária a hideg falnak vetette a hátát. A halántékában vadul lüktetett a vére. Nem sírt fel, nem kiabált, nem kapott a mellkasához. Csak meredt maga elé, és közben tisztán érezte, ahogy odabent valami megkeményedik, összesűrűsödik, kővé válik. Elfelejtette. Gábor valóban elfelejtette, hogy az ő cégénél dolgozik. Hogy ez az iroda, a bútorok, a recepciós lány, akinek a fizetése az ő pénzéből érkezik, sőt maga Gábor is a pozíciójával és a nagyravágyásával együtt csak azért lehet itt, mert ő ezt valaha megengedte.