– Andrea, várj, kérlek, beszéljük meg… Ez nem az, aminek látszik, mindent meg tudok magyarázni! – Gábor tett felé egy tétova lépést, és kinyújtotta a kezét, de Andrea meg sem rezdült.

– Tényleg? Céges csapatépítés? – vonta fel kissé a szemöldökét. – Gábor, ne alázd meg magad még jobban. Egyetek tortát. Finom lett, dolgoztam vele.

Viktória ekkor mintha végre felfogta volna, mekkora romhalmazzá omlott körülötte az ünnepélyesen berendezett kis jelenete. Letette a tortásdobozt az előszobai ülőkére. A szemében harag és csalódottság kavargott. A diadalmas fantázia, amelyben ő megmenti a boldogtalan férfit a házsártos asszony karmai közül, egy pillanat alatt nevetséges díszletté változott. A romantikus történet helyett kapott egy nyilvános megaláztatást a saját előszobájában, és egy férfit, aki nyöszörögve próbált mentegetőzni a feleségének, miközben eszébe sem jutott megvédeni az ő „múzsáját”.

– Tehát te… – Viktória dühösen Gábor felé fordult. – Te semmit sem mondtál neki? Nekem meg azt hazudtad, hogy már egy éve külön alszotok!

– Ezt már oldjátok meg egymás között – vágta el Andrea a beszélgetést.

Megfordult, az ajtóhoz lépett, és megfogta a hideg fémkilincset.

– Sok boldogságot – tette hozzá halkan, de olyan élesen, hogy a szavak szinte koppantak a levegőben.

Kilépett a lépcsőházba, majd gondosan, mégis határozottan behúzta maga mögött a nehéz ajtót. A zár kattanása úgy hasított a csendbe, mintha egy rajtpisztoly dördült volna el.

Andrea beszállt a liftbe, és megnyomta a földszint gombját.

Miközben a kabin lefelé siklott, elővette a telefonját. Megnyitotta a banki alkalmazást, és a közös számláról az összes pénzt átutalta a saját kártyájára, amelyhez Gábornak nem volt hozzáférése. Ezután belépett a névjegyek közé, és a férje számát a tiltólistára tette.

A házból kilépve a portás udvariasan biccentett neki búcsúzóul. A két fekete zsák ott állt árván a fal mellett, türelmesen várva leendő gazdáját.

Andrea beült az autóba, és elfordította a kulcsot. A motor halkan felmordult. A navigáció szerint az utak közben felszabadultak, a dugók eltűntek, és hazáig már csak harmincöt percet kellett vezetnie.

Az éjszakai városon haladt keresztül. Az utastérben a parfümje illata keveredett a vaníliakivonat halvány, édes maradékával. Bekapcsolta a zenét, és feljebb tekerte a hangerőt. Az a nyomasztó súly, amely két napja rátelepedett a mellkasára, egyszerűen eltűnt. A levegő könnyen áramlott a tüdejébe; végre szabadon tudott lélegezni.

Holnap szombat lesz. A gyerekek kialusszák magukat, ő pedig palacsintát süt nekik, pont olyat, amilyet szeretnek. Aztán elmennek a parkba. Gábor nélkül. Az állandó jegyárakon való zsörtölődése nélkül. A mobiljába temetkező, örökké elégedetlen jelenléte nélkül.

Andrea a kormányon pihenő jobb kezére pillantott. A gyűrűsujja sima volt, teljesen csupasz. Nem maradt rajta nyom. Nem maradt sebhely.

Így volt rendjén.

Az élet nem ért véget. Sőt, ami igazán érdekes benne, talán csak most kezdődött el.