„És mi van, ha jövőre is előkerül valami sürgősebb” Nóra élesen visszaszólt, attól félve, hogy mindig háttérbe szorítják
Igazságtalan, hogy az én örömöm mindig hátra szorul.
Nóra a konyhaablak előtt állt, és azt figyelte, ahogy a házmester egy kupacba húzza az udvaron maradt, megsárgult leveleket. Az október számára mindig különös jelentőséggel bírt: a születésnapja a hónap közepére esett, és régóta dédelgette a gondolatot, hogy egyszer végre igazán emlékezetesen ünnepelhesse meg. Hét év óta most először tűnt úgy, hogy erre valóban lenne lehetőségük.
— Márk, mi lenne, ha idén végre rendeznénk egy rendes bulit? — fordult a férjéhez, aki a konyhaasztalnál ült, és a táblagépén híreket olvasott. — A lakáshitelt kifizettük. Most már nem kellene minden forintot félretennünk.
Márk felpillantott a képernyőről. A tekintetében egy pillanatra aggodalom suhant át.
— Miféle bulira gondolsz pontosan?
— Már nagyjából kitaláltam mindent — lelkesedett fel Nóra, miközben felé fordult. — Kibérelnénk estére egy sétahajót a Dunán, meghívnám a barátnőimet, lenne szép vacsora, zene, minden, ami kell. El tudod képzelni? A folyó, Budapest fényei, az egész hangulat…
— És ez mennyibe kerülne? — vágott közbe Márk.
Nóra egy pillanatra elbizonytalanodott.
— Nem olyan vészesen sokba. Talán hatszáz-, legfeljebb nyolcszázezer forintba. De egyszeri alkalom lenne, és soha nem felejtenénk el.
Márk letette a táblagépet, majd megdörzsölte az orrnyergét. Nóra nagyon jól ismerte ezt a mozdulatot: mindig így készült fel arra, hogy valami kellemetlent mondjon.
— Nóra, ugye nem felejtetted el, hogy novemberben anyám kerek születésnapja lesz? Hetvenéves. Ha most elköltjük az összes félretett pénzünket a te ünneplésedre, akkor mit adunk neki? És hogyan tartjuk meg az ő napját?
Nóra mellkasában összerándult valami. Már megint. Mindig akadt valami, ami fontosabb volt az ő vágyainál.
— Márk, én is harmincöt leszek. Az is kerek évforduló, ha úgy vesszük.
— Persze, drágám, tudom. De anya… mégiscsak anya. Ráadásul egészen más életkorban van. Nem lehetne a te bulidat jövőre halasztani?
— Jövőre? — Nóra hangja élesebbé vált. — És mi van, ha jövőre is előkerül valami sürgősebb? Apád születésnapja, egy családi ügy, vagy bármi más?
— Ne csinálj ebből drámát. Egyszerűen csak el kell dönteni, mi élvez elsőbbséget.
— Látom én, nálunk mi élvez elsőbbséget — fordult vissza hirtelen az ablak felé Nóra. — Hét éven át a lakásra gyűjtöttünk. Hét évig mondtam le mindenről. Most, amikor végre megengedhetnénk magunknak valamit, megint várnom kell.
— Nóra, próbálj észszerű lenni…
— Észszerű? — kapta felé a fejét, és Márk ekkor vette észre, hogy könny csillog a felesége szemében. — És mikor lehetek végre egy kicsit észszerűtlen? Mikor akarhatok valamit csak magamnak?
A következő napok feszült hallgatásban teltek. Nóra úgy tett, mintha már régen túllépett volna a beszélgetésen, Márk azonban látta, hogy esténként újra meg újra sétahajók és éttermek ajánlatait böngészi az interneten.
Azt is észrevette, hogy Nóra egyre gyakrabban üzenget a barátnőinek, és amint ő belépett a szobába vagy közelebb lépett hozzá, az asszony hirtelen lezárta a telefonját.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz