– Természetesen – bólintott a portás.

Andrea a tortával a kezében beszállt a liftbe, és megnyomta a tizenkettedik emelet gombját. A kabin halk zúgással, simán indult felfelé.

A nyolcvannégyes lakás ajtaja masszív volt, olyan, amelyik mögül aligha szűrődik ki bármi. Andrea megnyomta a csengőt.

Könnyű léptek közeledtek. Kattant a zár. Az ajtó szélesre tárult.

Viktória állt a küszöbön. Élőben valamivel idősebbnek tűnt, mint a csevegőprogramban látott profilképen. Smaragdzöld, testhez simuló, selyem kombinéruhát viselt. A frizurája tökéletes volt, a sminkje feltűnően gondos. A levegőben drága parfüm illata keveredett a sült hús meleg aromájával.

– Jaj, végre! – dalolta Viktória, amint meglátta a tortás dobozt. – Már azt hittem, beragadt a dugóba. Adja csak ide.

Andrea átlépte a küszöböt, és egy tágas előszobában találta magát, ahol a fal mellett tükrös tolóajtós szekrény húzódott. A lakás belsejéből, valahonnan a nappali felől halk jazz szólt.

– Cicám, megjött a torta! – kiáltotta Viktória, miközben kivette Andrea kezéből a dobozt. – Gyere gyorsan, te töröd fel a meglepetést!

A folyosón megjelent Gábor. Az egyik kezében dugóhúzót tartott, a másikban egy üveg vörösbort.

Belépett az előszobába. Aztán felnézett.

Mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Andrea tisztán látta, ahogy a dugóhúzó kicsúszik Gábor ujjai közül.

mégsem zuhant le a padlóra: Gábor az utolsó pillanatban, ügyetlen mozdulattal utánakapott, és majdnem a földnél elcsípte. Az arca egyetlen szívdobbanás alatt kifakult. A bőre szürkés-zöld árnyalatot vett fel, olyan lett, mint egy régi kórházi folyosó kopott linóleuma. A szája résnyire nyílt, de hang nem jött ki rajta. Csak meredt Andreára. Andrea pedig nyugodtan állta a tekintetét.

– Vörös bársony torta – szólalt meg végül. A hangja egyenletes volt, tiszta, minden remegés és hisztéria nélkül. – Oldalt csokoládégömbbel, benne a meglepetéssel. Pontosan úgy, ahogy kérték.

Gábor, amint meghallotta a jól ismert hangot, ösztönösen hátrálni kezdett. A nappali ajtófélfájának ütközött a hátával.

– Andrea… – préselte ki magából rekedten. – Te… hogy kerülsz ide?

Viktória mozdulatlanná dermedt. Lassan Gáborról, annak hamuszürke arcáról Andreára emelte a tekintetét. Az előbbi magabiztos mosoly leolvadt róla, csak a piros rúzzsal kihúzott, értetlenül nyitva maradt szája árulkodott a döbbenetéről.

– Gábor? – kérdezte zavartan. – Ti ismeritek egymást? Ki ez a nő?

– A kézbesítés a szerencsétlen feleségtől – felelte Andrea, és egyenesen Viktória szemébe nézett. – Az a bizonyos meglepetés, amellyel elkezdődik az önök új közös élete. A csokoládégömbben a karikagyűrűm van. Mellé tettem egy rövid használati útmutatót is ehhez a férfihoz.

Ezután Gáborra pillantott. A férfi szánalmas látványt nyújtott. Eltűnt róla minden korábbi fölény, az elégedett, jóllakott kandúr fényes magabiztossága egy pillanat alatt semmivé foszlott. Nem maradt más, csak egy tetten ért, gyáva férfi, aki görcsösen markol egy üveg bort, mintha az megmenthetné.

– Gábor, lent, a portásnál van két fekete zsák – folytatta Andrea teljesen hétköznapi hangon, mintha csak bevásárlólistát sorolna. – Összepakoltam a holmidat. A téli bakancsodat is betettem, állítólag lehűlés jön. A lakáskulcsot majd hagyd a komódon, amikor eljössz a maradék kacatodért. Holnap nem leszek otthon, a gyerekekkel parkba megyek.