Péntek este Gábor kapkodva toporgott az előszobában. Friss farmert húzott, magára vette a dzsekijét, közben már a telefonját kereste a zsebeiben.

– Na, én rohanok, különben lekésem a céges buszt – mondta sietősen, aztán odahajolt, és gyors puszit nyomott Andrea arcára.

– A gyerekeknek mondd meg, hogy apa pénzt keres. Vasárnap majd elmegyünk velük a parkba.

– Rendben. Jó csapatépítést – felelte Andrea teljesen egyenletes hangon.

Megvárta, amíg az autója eltűnik az ablak alatt, aztán bement a kamrába, és előhúzott két óriási, százhúsz literes, fekete sittes zsákot.

A hálószobában kitárta a szekrényajtót. Nem dühösen mozdult, nem kapkodva, inkább úgy, mint aki alapos nagytakarításba kezdett. Pulóverek, pólók, farmerek, zoknik, alsóneműk kerültek egymás után az első zsákba. Utánuk dobta Gábor sportcipőjét és a téli bakancsát is. A második zsákba a fürdőszobából összeszedett borotválkozóholmik kerültek, aztán a letört fülű kedvenc bögréje, a telefonos töltők, az íróasztalon kallódó papírok és a régi játékkonzol, amellyel hétvégenként órákra el tudott tűnni a világ elől.

Andrea szorosan meghúzta a zsákok zsinórját.

Felöltözött. Eszébe sem jutott kiöltözni: kényelmes farmert vett fel, hozzá egy szürke pulóvert. A haját egyszerűen lófarokba fogta. Semmi drámai belépő, semmi „elegánsan elhagyott feleség” szerep. Csupán egy kézbesítést kellett elintéznie.

Kivitte a zsákokat a lifthez, majd visszament a tortáért. A hófehér doboz, az átlátszó ablakkal és a piros szaténszalaggal, hibátlanul mutatott.

A fekete pakkokat betuszkolta a Kiája csomagtartójába, a tortás dobozt pedig óvatosan az első ülésre tette, mintha valóban törékeny kincs volna.

A navigáció negyvennyolc percet jelzett. A cím a város túlsó felén volt. Andrea kikanyarodott az udvarból, és besorolt a péntek esti, sűrű forgalomba.

Az út lassan vánszorgott. A hídon kisebb koccanás miatt feltorlódtak az autók. Andrea a volán mögött ült, gépiesen váltogatva a gázt és a féket. A rádióban egy esti műsorvezető monoton hangon beszélt az ingatlanárakról. Kint kirakatfények és piros féklámpák úsztak el mellette. Nem félt. Nem is fájt neki. A fejében hidegen, pontosan kattogott a számítás: a lakás az övé, a szüleitől kapta ajándékozással, abból Gábor semmit nem perelhet ki. A vállalkozás nem hivatalos formában fut, az eszközöket ő maga vásárolta. A két gyerek után a bejelentett fizetéséből tisztességes tartásdíjat lehet majd kérni. Meg fogja oldani. Mindig mindent megoldott, miközben Gábor a házasságuk első öt évében „önmagát kereste”, és egyik munkahelyről a másikra sodródott.

Ötven perccel később egy elegáns lakópark magas kapuja előtt állította le az autót.

– Futár vagyok, szállítmány a nyolcvannégyes lakásba – mondta az interkomon keresztül.

A portaszolgálat kinyitotta a kiskaput.

Andrea kiemelte a csomagtartóból mindkét nehéz zsákot. A pántokat a vállára akasztotta, a tortás dobozt pedig a kezébe vette. Így indult el a bejárat felé. A portásfülkénél egy egyenruhás, idősebb férfi kérdőn nézett a fekete zsákokra.

– Jó estét. Ez a nyolcvannégyes lakáshoz tartozik – mondta Andrea, és a két batyut letette közvetlenül a pult mellé, a járólapra. – A tulajdonos mindjárt lejön érte. Ránézne pár percig?