Csütörtök reggel, miután a gyerekeket útnak indította az iskolába, Andrea nekilátott a megrendelésnek.

Vörös bársony torta készült. Kimért mozdulatokkal átszitálta a lisztet, hozzáadta a kakaót és a sütőport. A robotgép táljában már habosodott a vaj a cukorral, a motor egyenletes zúgása betöltötte a konyhát, és szerencsére elnyomta a fejében kavargó gondolatokat. Beleütötte a tojásokat, majd vékony sugárban hozzáöntötte a kefirt, amelyben előzőleg feloldotta a mélypiros ételfestéket. A massza lassan sötét, telt árnyalatot vett fel, olyan lett, mint a friss vér.

A tésztát formákba simította, aztán betolta őket a sütőbe. Amíg a piskótalapok sültek, elkészítette a krémet: krémsajt, tejszín, porcukor. A teste emlékezetből dolgozott. Minden mozdulatát évek gyakorlata csiszolta pontossá.

A fondanttal és a tortakarikákban formázott tésztával kényelmetlen volt gyűrűben dolgozni; a finom porcukor és a liszt mindig beszorult az ékszer pereme alá. Andrea megszokott mozdulattal lehúzta jobb kezének gyűrűsujjáról az arany karikagyűrűt. Letette a fűszerek polcára, majd egy pillanatra a saját kezére meredt.

Tizenkét év házasság. Ennyi idő után az ember azt hinné, a gyűrű nyoma szinte beleég a bőrbe. De nem. Az ujja sima volt, egyenletes színű, pont olyan, mint a tenyere többi része. Se halványabb csík, se bemélyedés, semmi jel, amely arról árulkodott volna, hogy ott valaha éveken át fém szorította. Mintha az a tizenkét év, az anyakönyvvezető előtt kimondott ígéretek, az egész közös élet soha nem is létezett volna. Csak egy teljesen hétköznapi ujj.

Andrea szája széle megrándult. Keserű, száraz mosoly volt ez. Valahogy túlságosan is találó.

Elővette az ehető nyomtatóval készített képet. A cukorpapíron Gábor arca nézett vissza rá az asztalról. Andrea körbevágta a kontúr mentén, aztán hozzálátott a meglepetéshez.

Viktória, miután túl sok divatos cukrászblogot nézegetett, ragaszkodott hozzá, hogy a torta oldalánál legyen egy nagy, üreges gömb étcsokoládéból. „Majd egy kis fa kalapáccsal összetöröm, és belül legyen valami meglepetés! Írja rá pergamenre, hogy: Ma kezdődik az új életünk!” – magyarázta az egyik hangüzenetében olyan hangon, mintha ez volna a világ legtermészetesebb kívánsága.

Andrea temperálta a csokoládét. Felmelegítette, márványlapon visszahűtötte, majd újra óvatosan megemelte a hőmérsékletét. A fényes, sűrű masszát szilikon félgömbformába öntötte. A csokoládé hibátlanul, sima rétegben terült szét a falakon.

Amikor mindkét félgömb megszilárdult, Andrea elővett egy kisebb darab vastagabb papírt. Nem írt semmit az új életről. Röviden fogalmazott, pontosan, felesleges díszítés nélkül:

„A Ford hitelét Gábor nevére vették fel, még három évig kell fizetni havi 120 000 Ft-ot. Ha a hátán alszik, horkol. A bal lábán időnként kiújul a gomba. A tyúkanyó-feleség átadja a stafétát. A holmijai lent lesznek a portásnál.”

A papírt szorosan feltekerte, apró hengerré. Aztán levette a fűszeres polcról az arany karikagyűrűjét. A cédulát és a gyűrűt beletette az egyik csokoládé félgömbbe, majd olvasztott csokoládéval gondosan összeragasztotta a két peremet. A meglepetés elkészült.