Andrea kétszer is elolvasta az üzenetet. Valami fájdalmasan húzódott össze a mellkasában. Otthonülő tyúk. Minden forint miatt nyaggatja.

„A lehető legszebben elkészítem” – írta vissza. „Kérem, adja meg a pénteki kiszállítás címét és időpontját.”

„Forrás lakópark, Tópart utca 14., 84-es lakás. Este hétre kérem. Akkor érkezik majd hozzám munka után.”

Az előszobában kattant a zár. A bejárati ajtó becsapódott, aztán tompa puffanással földet ért egy ledobott hátizsák. Gábor hazaért a munkából.

A gyerekszobából abban a pillanatban kirontott a tizenegy éves Márk és a nyolcéves Dóra.

– Apa megjött! – kiáltotta Dóra, és már csimpaszkodott is Gábor nyakába.

Andrea kilépett a konyhából. A férje éppen a cipőjét rúgta le, a sarkára lépve húzta ki belőle a lábát, ahogy mindig. Hétköznapi este volt. Hétköznapi férj állt az előszobában. Kicsit fáradtan, enyhén borostásan, a kabátján a tömegközlekedés és a cigaretta ismerős szagával.

– Úgy elfáradtam, mint a kutya – sóhajtotta Gábor, majd arcon csókolta Andreát. Az ajka hideg volt és száraz. – Bent teljes a káosz, a főnök megint tombol. Mi lesz vacsorára?

– Húsos tészta és saláta – felelte Andrea egyenletes hangon. – Menj, moss kezet.

Leültek az asztalhoz. Gábor gyorsan evett, mohón, a tésztát a saláta zöldségeivel kapkodva. Andrea csak turkált a villájával a saját tányérjában, és közben őt figyelte. Azt, ahogy rág. Ahogy megfeszül az állkapcsa. Ahogy összeráncolja a homlokát, miközben valamit görget a telefonján. Hogy volt képes egy egész éven át egy másik nő ágyába járni, aztán hazatérni ide, megenni az ő vacsoráját, és este megcsókolni a gyerekeit lefekvés előtt?

– Képzeld, ma reggel a biztonsági őr nem akarta beengedni Dórát az iskolába – szólalt meg Andrea, megtörve a nyomasztó csendet. – Felszereltek valami új beléptetőkapukat, az ő kártyája meg pont tönkrement, nem olvasta a rendszer. Oda kellett mennem az igazgatóhoz, hogy elintézzem.

– Aha – morrantotta Gábor tele szájjal, anélkül hogy különösebben érdekelte volna. – Kész bolondokháza. Ja, figyelj, Andi, elfelejtettem mondani. Pénteken céges kiruccanás lesz. Csapatépítés, a fenébe is. A főnök kijelentette, hogy mindenkinek kötelező. Úgyhogy pénteken munka után egyenesen kimegyek a városon kívülre, valami üdülőházba. Szombaton ebéd körül már itthon leszek.

Olyan könnyedén ejtette ki ezeket a szavakat, mintha csak azt közölné, hogy elfogyott a kenyér. A telefon kijelzőjéről fel sem pillantott. Az arca mozdulatlan maradt, egyetlen apró rándulás sem árulta el, hogy hazudik.

– Csapatépítés? – ismételte Andrea halkan. – Értem. A holmidat te rakod össze, vagy készítsem el én?

– Ugyan, nem kell oda sok minden – legyintett Gábor. – Dobj be a hátizsákba egy tiszta inget, alsóneműt, meg valami tisztálkodós cuccot. Úgyis inkább ivászat lesz az egész, nem konferencia.

Andrea szó nélkül felállt, és elkezdte leszedni az asztalt. A tányérok csörrenése furcsán élesen hasított a konyha levegőjébe. Megnyitotta a csapot, a szivacs pedig automatikus, begyakorolt mozdulatokkal siklott végig a porcelánon. Ugyanaz a házimunka, mint máskor. Régen idegesítette ez a végtelen ismétlődés, most viszont kapaszkodót adott. Amíg a keze tette a dolgát, a fejében hidegen, pontosan rendeződtek egymás mellé a következő lépések.