„Az én cicám” — Viktória követelte, Andrea pedig sokkban nézi a küldött fotón mosolygó férjét
Szívszorító, igazságtalan és megsemmisítő pillanat volt.
– A tortának igazán fényűzőnek kell lennie, érti? Semmi ódivatú díszítés, semmi nagymamás cukrászdai hangulat. Ne legyen rajta vajkrémrózsa, és azokat a nevetséges hattyúkat is felejtsük el. Az én párom a legjobbat érdemli, évfordulónk lesz. Belül vörös bársony legyen. És ami a legfontosabb: a tetejére ehető fotót kérek. Mindjárt átküldöm a képet, azon egyszerűen ellenállhatatlan. Az én cicám. Mellé pedig kerüljön egy meglepetésgömb.
A hangüzenet negyven másodpercig tartott. Andrea végighallgatta, miközben gépiesen áttörölte a konyhapultot egy nedves szivaccsal. A megrendelő, Viktória, már előző este óta írogatott neki, és sorra utasította vissza a terveket. Hol a fondant árnyalatát találta „túl olcsó hatásúnak”, hol a felirat betűtípusa nem volt számára „eléggé szenvedélyes”. Andrea nyelt egyet, és türelmes maradt. A rendelés sokat hozott volna a konyhára, és náluk mostanában minden forintnak megvolt a helye. Különösen úgy, hogy a gyerekeknek különórákra volt szükségük.
A telefon röviden pittyent. Megérkezett a fénykép.
Andrea letette a szivacsot, a csap alatt leöblítette a kezét, megtörölte egy konyharuhában, és csak ezután oldotta fel a képernyőzárat.
Hozzászokott már, hogy idegen arcok néznek vissza rá az ilyen fotókról. Horgászat közben vigyorgó férfiak, öltönyös, komoly tekintetű vezetők, gitárt szorongató fiúk. Erről a képről azonban, a naptól kissé hunyorogva, a saját férje mosolygott rá. Gábor.
Azt a sötétkék pólóinget viselte, amelyet Andrea az előző hónapban vett neki leárazáson. A háttérben egy park fái látszottak. Gábor úgy mosolygott, ahogy otthon már nagyon rég nem: könnyedén, elégedetten, mintha mindene megvolna, mint egy jóllakott macska.
Andrea körül egy pillanat alatt megmerevedett a világ. Belül különös üresség támadt, mintha valaki egyetlen mozdulattal kisöpört volna belőle minden érzést. A konyha nehéz, fülledt levegője, amelyben még ott keveredtek a főtt étel szagai, hirtelen elviselhetetlenné vált. Levegő kellett neki. Odalépett az ablakhoz, és nagy nehezen elfordította a kilincset. Amikor résnyire kinyitotta a szárnyat, jeges, friss szél és az utca zaja tört be a helyiségbe, visszarántva őt a valóságba.
Az ujjai szinte maguktól írták meg a választ: „A fotót megkaptam. Jó minőségű, nyomtatható lesz. Milyen felirat kerüljön a kép alá?”
Viktória sokáig gépelt. Úgy tűnt, nagyon vágyik rá, hogy kiöntse a szívét, és egy vadidegen cukrásznő előtt is eldicsekedjen a győzelmével.
„Írja ezt: A győztesnek, a múzsájától. Tudja, pontosan egy éve találkoztunk. Akkor annyira elveszett volt. A felesége egy tipikus otthonülő tyúk. Egész nap csak a lakásban ül, sütögeti a kis süteményeit, és minden forint miatt nyaggatja. Halálosan unalmas mellette az élete. Én viszont megmutattam neki, milyen az igazi élet. Most pénteken ünnepeljük az első évünket, és azt mondta, végre készen áll beadni a válókeresetet. Ez a torta a mi győzelmünk jelképe lesz. Legyen tökéletes!”
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz