– És akkor mi van? – vetette oda Gábor. – Ilyen az élet. A családtagok segítenek egymásnak.

Eszter lassan bólintott.

– Pontosan. Akkor most nézzük meg az én anyámat is.

Átkattintott egy másik oszlopra.

Rehabilitációs kezelés, még nincs kifizetve.

Gyógyszerek a műtét után.

Két taxiút a rendelőintézetbe.

Egy csomag felnőttpelenka az első napokra, miután kiengedték.

Ennyi.

Gábor teste megrándult, mintha tiltakozni akarna, mielőtt még megszólal.

– Ő kevesebbet kér tőled.

– Nem kevesebbet kér – felelte Eszter. – Hanem ritkábban. Mert kellemetlen neki. Ez két teljesen különböző dolog.

Anna lassan hol az anyjára, hol a laptop képernyőjére nézett.

Eszter észrevette ezt a mozdulatot, és hirtelen eszébe jutott az előző hét. A lánya csendben állt a fürdőszoba ajtajában, miközben ő fogat mosott, aztán váratlanul megkérdezte:

– Anya, Mária nagyi akkor nem a mi családunk?

Eszter akkor valami olyasmit motyogott, hogy minden család másképp működik. Később azonban egész este nem tudta kiverni a fejéből ezt az egy mondatot. Nem azért, mert Anna valami különösen bölcset mondott volna. Épp ellenkezőleg: mert túlságosan egyszerű volt, túlságosan tiszta. A gyerek előbb vette észre azt, amit a felnőttek már rég megtanultak elfedni azzal a szóval, hogy „körülmények”. Ebben a családban a nagymamákat valóban nem ugyanazzal a mércével mérték.

Az egyiknek minden járt. A másiknak csak a türelem.

Gábor hátradőlt a széken, mintha így távolabb kerülhetne a táblázattól.

– Olyan dolgokat hasonlítasz össze, amiket nem lehet. Anyám egyedül van. Péter is állandóan a szakadék szélén egyensúlyoz. Nekik nehezebb.

– Az én anyámnak könnyű a műtét után? – kérdezte Eszter.

– Nem ezt mondtam.

– Akkor mit?

Gábor elhallgatott. Tekintete az asztalra szegeződött, ahol egy villa mellett apró kenyérmorzsa hevert. Nem azért gyűlölte ezt a beszélgetést, mert igazságtalannak érezte. Hanem azért, mert túlságosan pontos volt.

Az asztalon rezegni kezdett a telefon. Erzsébet hívta.

Eszter rápillantott a kijelzőre, és még csak meg sem lepődött. Az anyósa valahogy mindig akkor telefonált, amikor különösen sürgősen kellett a pénz. Vagy amikor megérezte, hogy valaki végre számolni kezdett.

– Vedd fel – mondta Gábor. – Anyám az.

Eszter kihangosította a készüléket.

– Eszter, téged hívlak – szólalt meg rögtön Erzsébet. – Elutaltad már? Itt van a szerelő, ki kell fizetnem. És Péter is üzent, hogy neki is kellene még ma. A gyerekeknek cipő kell.

Anna felnézett az anyjára.

Eszter nem válaszolt azonnal. Kihúzta a fiókot, elővette a dobozt, amelyben a blokkokat és számlákat gyűjtötte, letette az asztal közepére, és csak ezután szólalt meg.

– Nem, Erzsébet. Ma nem lesz utalás.

A vonal túlsó végén csend támadt. Aztán Erzsébet hangja élesebbre váltott.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, ahogy mondom. Ettől a hónaptól átalakítom a költségvetést.

– Miféle új hóbort ez már? – vágott közbe Gábor.

Eszter felé fordította a laptopot.

– Ez nem hóbort. Ezek a számok. Kivettem a kiadások közül mindazt, ami éveken át nem kötelesség volt, csak annak volt beállítva. Anyád, Péter, az unokaöcséid, az ajándékok, mások tartozásai, az „átmeneti” utalások, amelyekből soha egyetlen forint sem jött vissza. Marad a lakáshitel, az otthonunk, Anna és az én anyám kezelése.