– Peti megszorult. Ki kellene húzni a bajból.

– Pénteken megadja.

– Ugyan már, a mieinkről van szó.

Péternél a péntek különös napnak számított. Mindig eljött, csak éppen soha nem akkor, amikor visszafizetésről volt szó.

Eszter mindezt látta. Tudta is. Mégsem beszélt. Szégyellte hangosan szóba hozni a pénzt. Kellemetlen volt emlékeztetni bárkit. Nem akart úgy tűnni, mint az a nő, aki „minden fillért számon tart a férje családján”. Erzsébet különösen szerette ezt a fordulatot.

– Te most tényleg számolgatod? – kérdezte olyankor olyan hangsúllyal, mintha a számolás illetlenebb volna, mint a kérés.

Gábor pedig mindig mellé állt.

– Ők is a családunk.

Most hát ez a család ott állt kettőjük között. Csakhogy furcsán egyoldalúan.

Eszter leült a férjével szemben, maga felé fordította a laptopot, és megnyitotta a táblázatot.

Gábor már ettől a mozdulattól elhúzta a száját.

– Na jó, ne kezdj jelenetet.

– Már elkezdtem – felelte Eszter higgadtan. – Te takarékoskodást akartál. Akkor nézzük meg, min lehet.

Ekkor Anna bekukkantott a szobába. Vékony, nyúlánk lány volt, meleg zokniban, régi otthoni pulóverben. A kezében biológiafüzetet szorongatott, és azonnal megérezte, hogy jobb volna nem beljebb jönnie. Mégsem ment el. Megállt az ajtóban, és halkan megkérdezte:

– Anya, feltegyem a vizet teának?

Eszter ránézett.

– Nem kell. Ha szeretnél, ülj le.

Gábor ingerülten odavetette:

– Ne rángasd bele a gyereket a felnőttek dolgába.

Anna nem felelt. Csak leült a fal mellett álló hokedli szélére. Az utóbbi hónapokban amúgy is túl sok mindent értett már szavak nélkül. Ennyi idősen az ember pontosan látja, ki fáradt el a házban, ki dühös, ki tesz úgy, mintha nem venne észre semmit, és miért van az, hogy az egyik nagymamának azonnal megveszik a gyógyszert, a másiknak pedig azt tanácsolják, várja meg a nyugdíjat.

Eszter megnyitotta az előző év kimutatását.

– Figyelj – mondta. – Segítek felidézni, mi az, amire szerinted „túl sok” megy el nálunk.

Gábor horkantott egyet, de nem szólt közbe.

– Január. Erzsébet: gyógyszerek és bevásárlás. Utána Péter: „csak fizetésig”. Aztán ajándék az unokaöcsödnek. Aztán anyádnak újra gyógyszer. Február: Erzsébet erkélyének javítása. Március: kabát az unokaöcsödnek. Április: Péter elmaradása az albérlettel. Május: hűtő anyádnak. Június: hétvégi program az unokaöcsédéknek, mert „a gyerekeket örömmel kell meglepni”. Július: megint Péter. Augusztus: iskolakezdés a te unokaöcséidéknél.

Eszter egy pillanatra megállt, majd a következő sorra vitte az ujját.

Szeptember: mosógépszerelő anyádnál. Október: laborvizsgálatok, szintén neki. November: Péter újabb tartozása. December: karácsonyi ajándék minden rokonodnak, még azoknak is, akiket évente legfeljebb kétszer látok.

Eszter hangja egyenletes maradt. Nem emelte fel, nem tett bele vádat, nem próbált hatni rá. Úgy sorolta a tételeket, mintha egy vállalati beszerzési listát olvasna fel. Gábort éppen ez a nyugalom billentette ki. Sokkal könnyebb lett volna, ha Eszter sír, szégyenkezik vagy indulatosan beszél. Akkor rá lehetett volna fogni, hogy túlzásba esik, felhergeli magát, kimerült, és egyébként sem úgy van az egész. A számokkal azonban nehéz elegánsan vitatkozni.