– Elment az eszed? – Erzsébet már nem is próbálta leplezni a felháborodását. – Mostantól a rokonság nem számít?
– Számít – mondta Eszter nyugodtan. – Csak nem automatikusan, és nem az én pénzemből.
Gábor tenyere nagyot csattant az asztalon.
– Megszégyenítesz az anyám előtt!
– Nem – felelte Eszter. – Csak abbahagyom, hogy úgy tegyek, mintha te lennél nagylelkű az én fizetésemből.
A mondat olyan élesen maradt a konyha levegőjében, hogy még a hűtő halk zúgása is hangosabbnak tűnt.
Anna mozdulatlanul ült; az arcán nem gyermeki kíváncsiság látszott, hanem az a koravén, feszült figyelem, amely túl korán jelenik meg azoknál a gyerekeknél, akiknek az otthonában évekig hallgatnak valamiről.
Gábor arca lassan bíborszínűre váltott. Nála ez mindig ugyanúgy zajlott: előbb természetellenesen kisimult az arca, aztán foltok jelentek meg a nyakán.
– Most kiforgatod az egészet.
– Nem. Csak végre hangosan kimondom azt, amit túl sokáig takargattam azzal a szóval, hogy család.
– Péter nélkülünk teljesen összeomlik.
– Akkor segíts neki te. A saját két kezeddel. Ne az én banki alkalmazásomon keresztül.
– Anyának gyógyszerekre kell!
– Remek. Holnaptól a saját kártyádról utalsz neki.
A telefonból Erzsébet felháborodott hangja csattant fel:
– És én akkor miből éljek?
Eszter nem csapta le a laptop fedelét. Lassan, pontos mozdulattal hajtotta le, mintha nem egy gépet zárna be, hanem egy korszakot.
– A nyugdíjából. A fia támogatásából. És abból a valóságból, amelyben az én fizetésem többé nem számít az önök családi mellékletének.
A vonal túlsó végén sértett levegővétel és megbotránkozott sóhaj keveredett.
Gábor odavetette:
– Tedd le. Majd én beszélek vele később.
Eszter megszakította a hívást.
A csönd sűrűn ült rájuk, akár a pára egy túlforrósított fürdőben. Anna az ölében tartott füzet szélét lassan összeszorította.
– Anya – kérdezte halkan –, akkor Mária nagyi most elmehet a rehabilitációra?
Eszter a lánya felé fordult.
– Igen.
És abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, megérezte, mennyire régóta várta már ezt az egyszerű lehetőséget: segíteni annak, aki ritkán kér, és akkor is szégyenkezve, nem pedig annak, aki már régen eldöntötte, hogy az ő pénztárcája hangos rokoni jogon nyitva áll.
Gábor felállt.
– Most mindent szétveresz.
– Nem – mondta Eszter. – Most nézem meg először igazán, hol is kezdődik nálunk a család. És tudod, mire jöttem rá? Nem ott, ahol valaki a leghangosabban követel.
Gábor elindult volna kifelé, de a konyhaajtóban megtorpant. Talán hosszú évek óta először értette meg, hogy többé nem mondhatja ki azt: „de hát te dolgozol, neked ez nem olyan nagy dolog” olyan hangsúllyal, mintha ez a természet rendjéhez tartozna. Mert ezt a törvényt Eszter egyszerűen hatályon kívül helyezte. Nem ordítással. Nem jelenettel. Hanem egy táblázattal.
Erzsébet még háromszor telefonált. Utána Péter írt. Hosszú üzenetet küldött a gyerekekről, a nehézségekről, a nyomasztó életről, és arról, hogy ő „azért mégsem idegen”. Eszter végigolvasta, majd egyetlen mondatban válaszolt:
„A segítséget beszéld meg a bátyáddal.”