– Elment az eszed? – Erzsébet már nem is próbálta leplezni a felháborodását. – Mostantól a rokonság nem számít?

– Számít – mondta Eszter nyugodtan. – Csak nem automatikusan, és nem az én pénzemből.

Gábor tenyere nagyot csattant az asztalon.

– Megszégyenítesz az anyám előtt!

– Nem – felelte Eszter. – Csak abbahagyom, hogy úgy tegyek, mintha te lennél nagylelkű az én fizetésemből.

A mondat olyan élesen maradt a konyha levegőjében, hogy még a hűtő halk zúgása is hangosabbnak tűnt.

Anna mozdulatlanul ült; az arcán nem gyermeki kíváncsiság látszott, hanem az a koravén, feszült figyelem, amely túl korán jelenik meg azoknál a gyerekeknél, akiknek az otthonában évekig hallgatnak valamiről.

Gábor arca lassan bíborszínűre váltott. Nála ez mindig ugyanúgy zajlott: előbb természetellenesen kisimult az arca, aztán foltok jelentek meg a nyakán.

– Most kiforgatod az egészet.

– Nem. Csak végre hangosan kimondom azt, amit túl sokáig takargattam azzal a szóval, hogy család.

– Péter nélkülünk teljesen összeomlik.

– Akkor segíts neki te. A saját két kezeddel. Ne az én banki alkalmazásomon keresztül.

– Anyának gyógyszerekre kell!

– Remek. Holnaptól a saját kártyádról utalsz neki.

A telefonból Erzsébet felháborodott hangja csattant fel:

– És én akkor miből éljek?

Eszter nem csapta le a laptop fedelét. Lassan, pontos mozdulattal hajtotta le, mintha nem egy gépet zárna be, hanem egy korszakot.

– A nyugdíjából. A fia támogatásából. És abból a valóságból, amelyben az én fizetésem többé nem számít az önök családi mellékletének.

A vonal túlsó végén sértett levegővétel és megbotránkozott sóhaj keveredett.

Gábor odavetette:

– Tedd le. Majd én beszélek vele később.

Eszter megszakította a hívást.

A csönd sűrűn ült rájuk, akár a pára egy túlforrósított fürdőben. Anna az ölében tartott füzet szélét lassan összeszorította.

– Anya – kérdezte halkan –, akkor Mária nagyi most elmehet a rehabilitációra?

Eszter a lánya felé fordult.

– Igen.

És abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, megérezte, mennyire régóta várta már ezt az egyszerű lehetőséget: segíteni annak, aki ritkán kér, és akkor is szégyenkezve, nem pedig annak, aki már régen eldöntötte, hogy az ő pénztárcája hangos rokoni jogon nyitva áll.

Gábor felállt.

– Most mindent szétveresz.

– Nem – mondta Eszter. – Most nézem meg először igazán, hol is kezdődik nálunk a család. És tudod, mire jöttem rá? Nem ott, ahol valaki a leghangosabban követel.

Gábor elindult volna kifelé, de a konyhaajtóban megtorpant. Talán hosszú évek óta először értette meg, hogy többé nem mondhatja ki azt: „de hát te dolgozol, neked ez nem olyan nagy dolog” olyan hangsúllyal, mintha ez a természet rendjéhez tartozna. Mert ezt a törvényt Eszter egyszerűen hatályon kívül helyezte. Nem ordítással. Nem jelenettel. Hanem egy táblázattal.

Erzsébet még háromszor telefonált. Utána Péter írt. Hosszú üzenetet küldött a gyerekekről, a nehézségekről, a nyomasztó életről, és arról, hogy ő „azért mégsem idegen”. Eszter végigolvasta, majd egyetlen mondatban válaszolt:

„A segítséget beszéld meg a bátyáddal.”