Mert ha egyszer mindent lát, akkor már nem különálló kedves gesztusok rajzolódnak ki előtte, hanem egy rendszer. A rendszer pedig megalázó dolog. Nem hagy helyet a kényelmes magyarázatoknak.

Mária hosszú idő után először kért segítséget, és azt is olyan zavartan tette, mintha szégyellnie kellene. Úgy, ahogy azok kérnek, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy elfogadjanak bármit. A műtét után rehabilitációs kezelést írtak elő neki. Nem sürgős luxust. Nem hiúsági szeszélyt. Olyan gyógytornát és kezelést, amely után talán újra rendesen tud majd járni fájdalom nélkül, a kapaszkodót nem félelemből, hanem megszokásból fogja meg, és maga mehet le kenyérért, nem pedig azt várja, mikor ér haza a szomszédasszony a munkából.

Eszter akkor az anyja szobájában ült, ahol gyógyszerszag, frissen száradt ágynemű illata és a régi kredencből áradó almabefőtt édeskés aromája keveredett. Nézte, ahogy Mária a térdén igazgatja a kendőt.

– Lehet, hogy nem is kellene – mondta Mária lesütött szemmel. – Megnéztem az árakat. Drága. Majd tornázgatok itthon. Neked így is annyi minden van a nyakadban.

Eszter abban a pillanatban megértette: pénzre van szükség. Nagyon is. Az anyja nem azért kér, mert könnyű neki, hanem mert már nincs hová hátrálnia. Az ilyen emberek suttogva kérnek, bocsánatkérő mosollyal. Inkább az utolsó arany ékszerüktől is megválnának.

Inkább eladnák a vékony aranyláncukat meg a régi szekrényüket, csak ne kelljen még egyszer a saját gyerekük terhére lenniük.

Otthon Eszter nem kerülgette a témát.

– Anyának szüksége van arra a kezeléssorozatra. Kifizetem.

Gábor nem válaszolt rögtön. Előbb hosszan turkált a hűtőben, mintha ott keresné a megfelelő mondatot. Aztán becsukta az ajtót, és csak ennyit kérdezett:

– Tényleg muszáj?

– Igen.

– Kap nyugdíjat, nem?

– Abból nem jön ki.

És ekkor hangzott el az a mondat, amelyik azóta is úgy maradt Eszterben, mint egy rosszul begyógyult seb.

– Túl sokat költesz az anyádra.

Az anyádra.

Mintha ebben a lakásban kétféle rokon létezett volna. Az övéi: család, kötelesség, természetes segítség, „hát csak nem hagyjuk magára”. Eszteréi viszont: felesleges kiadások, amelyeket ideje volna visszafogni.

Eszter a férjét nézte, és közben eszébe jutott, az elmúlt évben hányszor nyúlt szinte automatikusan a banki alkalmazás után Erzsébet hívásait követően. Már nem is döntés volt, inkább beidegződés.

– Eszterkém, elfogyott a gyógyszerem.

– Eszter, kijöttek megnézni az ablakot, de csak jövő héten kapok pénzt.

– Gábor mondta, hogy majd te átküldöd. Nem nagy összeg.

Erzsébetnél a „nem nagy összeg” valahogy sosem maradt kicsi. Egyik tétel jött a másik után. Gyógyszerre. Élelmiszerre. „Csak egy kis pótlásra.” Vérnyomásra. Apró javításokra. Új függönyre, amely hirtelen nélkülözhetetlenné vált. Hűtőre, mert a régi „már nem bírja”. Kabátra az unokaöcsnek. Születésnapi ajándékra az unokahúgnak. Iskolatáskára. Téli cipőre. Orvosi útra. Mindenre, ami külön-külön ártatlannak tűnik, együtt azonban egy második háztartássá dagad, amely a te fizetésedből él.

Péter sem közvetlenül kért. Ő Gáboron keresztül intézte, és ez különösen kényelmes megoldás volt.