„Azt mondtam, hogy túl sok pénzt költesz az anyádra” — mondta Gábor az ablaknál ülve, miközben Eszter némán a banki alkalmazást szorongatta
Igazságtalan, önző ítélet törte össze a bizalmam.
– Túl sok? – Eszter nem ült le. A konyhaasztal mellett maradt állva, kezében a telefonnal, amelyen még nyitva volt a banki alkalmazás. – Mondd ki még egyszer. Nyugodtan. Szeretném újra hallani.
Gábor az ablaknál ült, sült krumplit evett fasírttal, és úgy festett, mint aki nem bántó dolgot mondott, hanem valami magától értetődő igazságot. A hűtőn, egy mágnes alatt, ott lógtak a villany- és vízszámlák, Anna angolórájának befizetési papírja, meg egy gyógyszertári cetli Mária gyógyszerének nevével. Az asztalfiókban egy doboznyi blokk várta, hogy Eszter végre átnézze őket; ezt még decemberben megfogadta magának. Úgy fogadta meg, ahogy az ember pihenést ígér magának az ünnepek után, a jelentés leadása után, az anyja műtétje után, az anyósa telefonja után, Péter újabb kisegítése után. Majd valamikor. Csak soha nem most.
A konyhában meleg volt, már-már fülledt. A vízforraló régen kihűlt. A laptop nyitva állt, sötét képernyőjén visszatükröződött a mennyezeti lámpa. Az előszobában Gábor hátizsákja hevert, a széken Anna iskolai egyenruhája lógott. Minden olyan hétköznapinak tűnt, mintha ebben az otthoni rendetlenségben semmi veszélyes nem lapulhatna. Eszter azonban már tudta: a családban a legmegalázóbb mondatok sokszor nem ordítás közben hangzanak el, hanem fasírt, számlák és a megszokott esti tea mellett.
– Azt mondtam, hogy túl sok pénzt költesz az anyádra – ismételte meg Gábor, és megtörölte az ujjait egy szalvétában. – Van nyugdíja. Egy műtét után is a lehetőségeihez kell igazítani az életet. Nem bírhatunk el mindent.
A „mi” szót olyan férfias bizonyossággal ejtette ki, amitől Eszternek évek óta összeszorult az állkapcsa. Ez a „mi” mindig akkor került elő, amikor az ő oldalán kellett volna spórolni. Ha Gábor anyjáról, a testvéréről, az unokaöccseiről, ajándékokról, hűtőkről, gyógyszerekről, csöpögő csapokról vagy „apró kölcsönökről” volt szó, a „mi” meleg, természetes és megkérdőjelezhetetlen lett. Amint Máriának kellett segítség, ugyanaz a szó hirtelen szigorúvá, pénzügyileg felelősségteljessé és majdnem idegenné változott.
Eszter letette a telefont az asztalra, kijelzővel felfelé.
– Rendben – mondta csendesen. – Akkor most nézzük meg, ki költ túl sokat kire.
Gábor röviden felhorkant, de nevetés nem volt benne.
– Már megint kezdődik a könyvelés.
Mindig könyvelésnek nevezte Eszter pontosságát, ha az már nem az ő kényelmét szolgálta. Addig persze semmi baja nem volt vele. Eszter szinte másodállásként vitte a családi költségvetést: lakáshitel, élelmiszer, Anna iskolája, rezsi, internet, gyógyszerek, szezonális cipők, adók, ajándékok, orvosi utak, mosógépszerelés, nyári tábor. A táblázatában minden szerepelt. Egy társasházkezelő cégnél dolgozott közgazdászként, és úgy tudott számolni, hogy a számok akkor sem hazudtak, amikor nagyon kényelmes lett volna nem észrevenni őket.
Csakhogy éppen ezeket a számokat túl sokáig nem nyitotta meg teljes egészükben.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz