„Ha megvan a negyvenhárommillió, eltűnünk.”

„Írj a családi csoportba, hogy ez ajándék neki. Ha a bank rákérdez, ő maga fogja megerősíteni.”

Az első utalás tehát nem pusztán a hűtlenség bizonyítéka volt.

Próbaüzemnek szánták egy későbbi csaláshoz.

A családi csoportba csak egyszer írtam.

Akkor, amikor az ügyvédem már engedélyezte, hogy bizonyos részleteket nyilvánosságra hozzak a rokonság előtt.

Csatoltam a banki tranzakció képernyőképét.

Kedvezményezett: Vivien Romanyuk.

Közlemény:

„A kék ruháért, életem.”

Alá pedig csak ennyit írtam:

„Köszönöm mindenkinek a gratulációkat és a szívecskéket. Az ajándék valóban felejthetetlen lett. Csak éppen nem nekem szólt.”

A csoportban síri csönd lett.

Elsőként az anyósom hívott fel.

— Miért kellett a családi ügyeket mindenki elé kiteregetned?

— Te magad írtad, hogy a fiad igazi férfi.

— Csak hibázott.

— Harmincnyolcezerszer?

— Ne rombold le a gyerekekben az apjuk képét.

— Ezt ő már megtette helyettem.

— Meg kell bocsátanod neki. A férfiak néha…

Letettem.

Tizenhét év alatt először nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot.

A válás kimerítő volt.

Márk a cég felét követelte.

Az ügyvédje azzal érvelt, hogy a vállalkozás a házasságunk ideje alatt fejlődött ilyen nagyra.

Az én jogi képviselőim viszont elővették a befektetésekről, a saját munkámról, a személyes forrásból törlesztett hitelekről és Márk alkalmazott ügyvezetőként kapott fizetéséről szóló iratokat.

A bíróság elismerte, hogy jár neki bizonyos rész a közösen szerzett vagyonból.

De külön eljárásban kezelték a sikkasztásból eredő kárt, a hamisított szerződéseket és a nagy összeg kimenekítésére tett kísérletet.

A kártérítések, beszámítások és elszámolások után Márk végül sokkal kevesebbet kapott, mint amennyire számított.

A cég az enyém maradt.

A fehér autót eladtuk, hogy a kár egy részét fedezni lehessen.

Az egykori igazgatói irodából próbafülkét alakítottunk ki.

A platina bankkártyát letiltották.

Vivien még az első tárgyalás előtt eltűnt Márk életéből.

Egy évvel később a vállalkozás húszéves fennállását ünnepeltük.

Nem béreltünk puccos termet. Az üzemben terítettünk meg egy egyszerű, ünnepi asztalt.

A varrónők házi süteményeket hoztak.

Ágnes néni pezsgőt bontott.

A gyerekek segítettek feltenni a falra a régi fényképeket.

Az egyik képen az első overlock gépem mellett álltam. Fiatal voltam rajta, fáradt, de boldog.

Márk nem szerepelt azon a fotón.

A lányom sokáig nézte a képet.

— Tényleg teljesen egyedül kezdted?

— Igen.

— Akkor apa miért mondogatta mindig, hogy nélküle ez a cég nem is létezne?

Elmosolyodtam.

— Vannak emberek, akiknek könnyebb kisajátítani valaki más történetét, mint megírni a sajátjukat.

A fiam ekkor egy kis dobozt tett elém.

— Ezt mi hoztuk neked.

Egy új telefon volt benne.

— Miért költöttetek erre? — kérdeztem meghatottan.

— Mert a régi már állandóan lefagy — magyarázta komolyan.

A lányom nevetve hozzátette:

— És utaltunk is neked pénzt.

Gyanakodva vontam fel a szemöldökömet.

— Mennyit?

— Tizennyolcezer forintot.

A fiam gyorsan pontosított:

— Kávéra. És most tényleg neked.

Erre mindenki nevetni kezdett körülöttünk.