Vivient csak addig érdekelte, amíg hozzáférése volt az én pénzemhez.

— Nem veszi fel? — kérdeztem.

— Hallgass el.

— Valószínűleg a kék ruha már talált magának új pártfogót.

Márk az asztalra hajította a telefonját.

— Most elégedett vagy?

— Nem.

Ránéztem arra az emberre, akivel tizenhét évet éltem le.

— De most már szabad vagyok.

A gyerekeknek másnap mondtuk el.

Nem beszéltem nekik a kék ruháról. Nem tettem eléjük a kivonatokat, nem soroltam fel a számlákat, és nem akartam, hogy a részletek mocskolják be azt az apaképet, amelyben addig hittek.

Csak nyugodtan, egyszerű szavakkal elmagyaráztam:

— Apa hosszú ideje nem mondott igazat nekem, és pénzt vitt el a cégből. Ezért többé nem fogunk együtt élni.

A fiam rám nézett, és halkan megkérdezte:

— Apa most elhagy minket?

— Nem. Ami köztünk, felnőttek között történt, attól ő még ugyanúgy az apátok marad.

A lányom ekkor Márkra emelte a tekintetét. Nem sírt, nem kiabált, csak olyan figyelmesen nézett rá, hogy abban több volt minden vádló mondatnál.

— Ez amiatt a nő miatt van, aki késő este hívogatott téged?

Márk arca egy pillanat alatt elvesztette a színét.

Nem válaszoltam helyette. Ez már nem az én magyarázatom volt.

— Igen — mondta végül alig hallhatóan.

A lányom felállt az asztaltól, és szó nélkül bement a szobájába.

A fiam ott maradt velem szemben.

— Akkor az az egymillió-nyolcszázezer forint nem anyának ment?

Senki sem szólalt meg azonnal.

Ő is látta korábban az üzeneteket a családi csoportban. Ő is olvasta a gratulációkat, a szívecskéket, a tréfálkozást.

— Nem — ismerte be végül Márk.

— De mindenki anyának gratulált.

— Tudom.

— Direkt csináltad, hogy anya hülyének tűnjön az egész család előtt?

Márk lehajtotta a fejét.

A fiam ezután már nem kérdezett semmit.

És ez a gyereki hallgatás keményebben csapódott közénk, mint bármilyen bírósági ítélet.

Az átvilágítás két hónapig tartott.

Kiderült, hogy Viviennek soha semmi köze nem volt szövetbeszerzéshez. A Blue Dress Trade nevű céget mindössze három héttel azelőtt jegyezték be, hogy megpróbálták volna kivezetni azt a nagyjából negyvenhárommillió forintos összeget.

A vállalkozás törzstőkéje nevetségesen alacsony volt.

Valódi iroda helyett csak egy bérelt, virtuális címet adtak meg.

A cég egyetlen tényleges pénzmozgását azok az utalások jelentették, amelyek az én vállalkozásomból érkeztek.

Amikor Vivien lakásán házkutatást tartottak, drága ruhákat, műszaki cikkeket, repülőjegyeket és egy üzlethelyiség bérleti szerződését találták meg. A terv szerint Márkkal együtt szalont nyitottak volna, miután hozzájutnak a nagyobb összeghez.

A leendő vállalkozás nevét is kitalálták már.

Blue Life.

Kék élet.

Talán annak a bizonyos ruhának a tiszteletére.

Márk eleinte mindenért Vivient okolta.

Aztán engem.

Később a könyvelőt.

Végül akkor vállalta a felelősség egy részét, amikor az igazságügyi vizsgálat kimutatta, hogy az aláírásaimat meghamisították.

Vivien azt állította, ő úgy tudta, a hozzá érkező összegek Márk saját pénzei.

Csakhogy az üzenetváltásaik egészen mást bizonyítottak.

„A lényeg, hogy Eszter semmit ne vegyen észre az utalás előtt.”