— Étterem.
Aztán a negyedik.
— Céges rendezvénynek álcázott költés.
Végül az ötödik.
— Nem létező beszállító.
Egymás után raktam le elé a papírokat. Lassan, módszeresen, mintha téglákat pakolnék. Néhány perc alatt egész fal emelkedett közöttünk dokumentumokból.
— Közel tizennégymillió forint, Márk.
Nem szólt semmit.
— És ehhez jött volna még az a negyvenhárommillió, amit Vivien új cégének számlájára akartál továbbítani.
— Fogalmad sincs, miről beszélsz.
— Akkor magyarázd el.
— Ez üzleti ügy.
— Miért szerepel akkor a közleményben az, hogy „életem”?
Hirtelen felpattant a székéről.
— Te nyomoztál utánam?
— A saját számláimat ellenőriztem.
— Nem volt jogod beleavatkozni az ügyeimbe!
Nyugodtan néztem rá.
— Minden ügyedet az én cégem pénzéből fizetted.
Márk mindkét kezével beletúrt a hajába.
— Rendben. Igen. Volt valami köztem és Vivien között.
Szinte kihívóan mondta ki.
Mintha azzal, hogy beismeri a megcsalást, automatikusan letudná a lopást, a hazugságokat és mindazt, amit hónapokon át művelt.
— Mióta?
— Mi mióta?
— Mióta tart a kapcsolatotok?
— Körülbelül egy éve.
Egy éve.
Egy teljes éve hazajárt hozzám.
Egy éven át feküdt be mellém az ágyba.
Egy éven keresztül hagyta, hogy kivasaljam az ingeit.
Egy éven át nézte, ahogy számolgatom a kiadásokat, miközben ő képes volt jelenetet rendezni egy teljes áron megvett joghurt miatt.
— Szereted őt?
Márk félrenézett.
— Ez most nem számít.
— Az összegek alapján nagyon is számít.
— Új vállalkozást akartam indítani.
— Az én pénzemből.
— A mi pénzünkből.
— Már megint ezt a szót használod.
Ököllel az asztalra csapott.
— Én is dolgoztam abban a cégben!
— És fizetést kaptál érte.
— Én csináltam belőle nagyvállalatot!
— Nevezd meg az első ügyfelünket.
Márk elhallgatott.
— Mondd meg, milyen típusú volt az első interlock gépem.
Nem érkezett válasz.
— Akkor legalább egyetlen varrónő nevét mondd, aki a legelején velem dolgozott.
Az arca eltorzult.
— Te mindig megaláztál engem!
— Én adtam neked beosztást, irodát, autót és hozzáférést a számlákhoz.
— Mert nélkülem féltél volna, hogy nem boldogulsz!
— Nem, Márk. Azért, mert bíztam benned.
Lassan felálltam.
— És te először éppen ezt a bizalmat loptad el.
Egy lépést tett felém.
— Mit akarsz?
— Válást.
Hangosan felnevetett.
— Ne nevettess. A céget akkor is meg kell majd osztani.
— Lehetséges.
— A házat is.
— Lehetséges.
Láttam, ahogy apránként visszatér az önbizalma. Mintha újra talajt érzett volna a lába alatt.
— Akkor jobb, ha átgondolod, megéri-e háborút indítani.
Elővettem a telefonomat.
— Elkéstél.
A kijelzőn Katalin üzenete állt:
„A hozzáféréseit letiltottuk. A feljelentést iktatták. Az auditorok már az irodában vannak.”
Odafordítottam felé a képernyőt.
Márk egyszer elolvasta.
Aztán még egyszer.
— Mit műveltél?
— Megvédtem a vállalkozásomat.
— Engem nem tilthattál ki!
— De igen. Én vagyok az egyedüli tulajdonos.
— Én vagyok az igazgató!
— Már nem.
Márk felkapta a telefonját, és idegesen tárcsázni kezdett.
Vivient hívta.
Az első hívás nem ment át.
A második sem.
Megpróbálta harmadszor is.
Addigra Vivien már feketelistára tette a számát.
Pontosan láttam azt a pillanatot, amikor Márk megértette, mi történt.