Szerették az apjukat.

Pontosabban azt az embert, akinek otthon mutatta magát.

— Én akarom elmondani nekik — szólaltam meg végül. — Nem szeretném, ha idegen üzenetekből, pletykákból vagy félmondatokból tudnák meg, mi történt.

— Ez bölcs döntés.

— De előbb tudnom kell, meddig merészkedett el.

Katalin egy mozdulattal rendbe igazította a papírokat maga előtt.

— Akkor egy ideig azt kell hinnie, hogy semmi sem változott az életében.

A következő négy napban eljátszottam azt a nőt, aki addig voltam.

Vacsorát tettem az asztalra.

Megkérdeztem tőle, milyen napja volt.

Végighallgattam, ahogy egy közelgő, állítólag hatalmas üzletről beszélt, amely majd „új szintre emeli” a céget.

Közben a családi csoportban tovább élt a hazugság. Márk rokonai még mindig arról a nem létező ajándékról beszélgettek, amelyet elvileg tőle kaptam.

Az anyósa üzenetet írt:

„Eszter, vegyél magadnak valami igazán szépet.”

A sógornőm sem maradt ki:

„Majd mutasd meg, mit választottál.”

Én csak ennyit válaszoltam:

„Még gondolkodom rajta.”

Márk olvasta az üzeneteket, és elégedetten mosolygott.

Azt hitte, a hazugsága már beépült a családi legendáriumba. Szép, megható történetté kerekedett: a nagylelkű férj megjutalmazza a feleségét.

Az ötödik napon egy drága üveg bort hozott haza.

— Van okunk koccintani — jelentette ki.

— Mire?

— Majdnem nyélbe ütöttünk egy nagy megállapodást.

— Kivel?

— Egy külföldi beszállítóval.

Töltöttem neki a borból.

Magamnak nem.

— Szükségem lesz rá, hogy jóváhagyj egy banki tranzakciót — mondta olyan természetességgel, mintha csak azt kérte volna, adjam oda neki a sótartót.

— Mekkora összegről van szó?

— Negyvenhárommillió forintról.

— Negyvenhárommillióról?

— Ne nézz így rám. Ez befektetés. Ráadásul nagyon jó befektetés.

— Pontosan mibe?

— Anyagba.

— Milyen anyagba?

A szeme összeszűkült.

— Te nem értesz a nemzetközi beszerzésekhez.

Felnevettem.

— Közel húsz éve ruhagyártással foglalkozom.

— Varrni és céget vezetni két teljesen külön dolog.

Ebben az egy mondatban ott volt minden, amit valójában gondolt rólam.

Én építettem fel a vállalkozást.

Ő csak fehér inget viselt, tárgyalásokon ült, és igazgatónak látszott.

Mégis meg volt győződve róla, hogy ő a valódi vezető.

— Mutasd a szerződést — kértem halkan, de határozottan.

— Később.

— Akkor majd én is később hagyom jóvá az utalást.

Márk olyan erővel tette le a poharat, hogy a bor kilöttyent, és sötét foltot hagyott a terítőn.

— Eszter, csak ezt ne kezdd megint.

— Mit pontosan?

— A gyanúsítgatást. A kötözködést.

— Még egy ilyen bőkezű ajándék után is?

Megdermedt.

Én halványan elmosolyodtam.

— Hiszen te jutalomnak nevezted azt az utalást. Nekem szántad, nem?

— Igen. Így volt.

— Akkor Vivien miért nem adta még vissza az én jutalmamat?

Láttam, ahogy kiszalad a vér az arcából.

Először a nyakán lett sápadt a bőre, aztán az állánál, végül az egész arca hamuszínűvé vált.

— Mit mondtál az előbb?

Kihúztam a fiókból az első kinyomtatott bankszámlakivonatot, és elé tettem.

— Egymillió-nyolcszázezer forint. Közlemény: „A kék ruhára, életem.”

Utána odacsúsztattam a másodikat.

— Szálloda.

A harmadik lap következett.