Szerződések Román Vivien nevével.
Olasz alapanyag szállítása.
Tanácsadói szolgáltatások.
Céges rendezvények szervezése.
Kiállítási helyiség bérlése.
Minden egyes oldalon ott állt az aláírásom.
Csakhogy én ezek közül egyetlen dokumentumot sem írtam alá.
— Összesen mennyi pénzt utaltak neki?
Ágnes számolni kezdett.
A monitoron egymás után jelentek meg az összegek.
Egymillió-hétszázötvenezer forint.
Egymillió-százhúszezer.
Kilencszáznegyvenötezer.
Kétszáznyolcvanezer.
Háromszáznyolcvanötezer.
Aztán újabb tételek.
És még több.
Végül a könyvelő megállt.
— Tíz hónap alatt összesen nagyjából tizenhárommillió-négyszáznegyvenezer forint ment át neki.
Némán bámultam a végösszeget.
Tizenhárommillió forintnál is több.
Körülbelül ennyibe került nálunk öt alkalmazott éves bére.
Ebből vehettünk volna egy új ipari szabászasztalt, felújíthattuk volna a műhelyt, vagy félretehettem volna a gyerekek taníttatására.
Ez az összeg az én munkám volt — idegen ruhákká, éttermi számlákká és szállodai éjszakákká alakítva.
— Gyűjtsön össze mindent — mondtam halkan. — Kell az összes utalás, minden szerződés, és a banki rendszerbe történt belépések adatai is.
— Rendőrségre megy?
— Előbb beszélek egy ügyvéddel.
Ágnes bólintott.
— Van még valami.
Megnyitott egy másik mappát.
— Tegnap Márk megpróbált elindítani egy negyvenkétmillió forintos utalást.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
— Kinek?
— Egy új cégnek. Blue Dress Trade néven jegyezték be.
— Ki a tulajdonosa?
— Román Vivien.
A képernyőn valóban ott szerepelt egy befejezetlen fizetési megbízás.
Negyvenkétmillió forint.
A közlemény rovatban ez állt:
„Exkluzív alapanyag-beszállítási szerződés.”
— Miért nem ment át az utalás?
— Mert egyedüli tulajdonosként az ön jóváhagyására is szükség lett volna.
Vagyis az az ötezer nem egyszerű véletlen volt.
Próba volt.
Márk meg akarta tudni, észreveszem-e, ha pénz tűnik el.
A családi csoportban előadott ajándékos történet pedig csak biztonsági hálóként szolgált.
Ha elhiszem, hogy valóban nekem vásárolt valamit, a következő lépésben valószínűleg rábeszélt volna, hogy hagyjam jóvá a nagyobb utalást is.
— Kérem, senkinek ne szóljon arról, hogy mindezt tudom — mondtam.
— Még Márknak sem?
— Neki aztán végképp nem.
Az ügyvédemet Katalinnak hívták.
Figyelmesen végigolvasta az összes iratot, és közben egyszer sem szakított félbe.
Amikor a végére ért, becsukta az utolsó dossziét, és komoran rám nézett.
— Ez már messze nem pusztán házasságtörés.
— Tudom.
— Itt felmerülhet sikkasztás, aláírás-hamisítás, valamint kísérlet jelentős összeg kimentésére a cégből. Azonnal lépni kell.
— Mit javasol?
— Meg kell szüntetni a hozzáférését minden számlához. De előbb gondoskodnunk kell róla, hogy a bizonyítékok megmaradjanak, mielőtt bármit törölhetne vagy eltüntethetne. Készítünk biztonsági mentéseket, elindítunk egy belső átvilágítást, és ezzel párhuzamosan megtesszük a feljelentést.
— És a válás?
— Azt is előkészítjük.
Nem válaszoltam azonnal.
Katalin élesebb figyelemmel fürkészte az arcomat.
— Bizonytalan?
— Nem.
Nem Márkon gondolkodtam.
Hanem a gyerekeken.
Tizenkét és tizennégy évesek voltak.