Eltelt egy hónap. Aztán még egy. Eszter lassan megszokta a parányi konyhát, a nyikorgó padlót, az ablakból látható udvart a rozsdás hintával. Ez a lakás az övék volt. Nem nagy, nem fényűző, még csak különösebben kényelmes sem, de tiszta szabályok szerint működött: itt senki nem emlékeztethette őket arra, hogy a falakért cserébe engedelmességgel tartoznak.

Aztán egyszer Nóra hívta fel Gábort. Nem Katalint kereste, nem üzenetet küldött, hanem közvetlenül őt tárcsázta. A hangja furcsán üres volt. Nem sírt, nem panaszkodott; sokkal rosszabb volt annál. Mintha minden erejét elhasználta volna arra, hogy egyáltalán megszólaljon.

— Gábor — kezdte. — El kell mondanom valamit.

— Mondjad.

— Anya… velem is előállt ugyanazzal. Miután ti elmentetek. Azt mondta, költözzek hozzá, és adjam oda neki a fizetésem felét. Cserébe majd később rám íratja a lakást.

— És te mit tettél?

— Odaköltöztem. Két hónapja. Gábor, ezt nem lehet kibírni. Minden forintomról tudni akar. Elkéri a blokkokat, átnézi, mire költök, belenéz a telefonomba. Úgy érzem magam, mintha börtönben lennék.

Gábor nem válaszolt azonnal. Eszter mellette állt, és a kihangosított telefonból mindent hallott. Az arcán nyoma sem volt elégtételnek.

— Nóra — szólalt meg végül Gábor. — Nem jut eszedbe, hogy Eszter pontosan ezt próbálta megértetni veled? Hogy itt nem a pénzről van szó. Anya nem segít. Ő irányítani akar.

Hosszú szünet következett. Aztán Nóra rekedt, alig hallható hangon válaszolt:

— De. Most már eszembe jut.

— Akkor kezdj el kijönni belőle. A saját lábadon. Mi nem tudunk helyetted megoldani semmit, mi is épp csak talpra állunk. De egy tanácsot adhatok: ne várd tovább, hogy valaki más döntsön az életedről.

— Gábor…

— Igen?

— Mondd meg Eszternek… hogy igaza volt. Mindenben.

Gábor letette a telefont, aztán a feleségére nézett. Eszter az ablaknál állt, két tenyerét az ablakpárkányra támasztva.

— Hallottad?

— Hallottam.

— Nem akarod azt mondani, hogy „én megmondtam”?

Eszter halványan elmosolyodott, de nem fordult meg.

— Nem. Inkább azt szeretném mondani, hogy tölts nekem egy kávét.

Gábor kávét töltött. Eszter leült a foteljébe, abba az egyetlen puha karosszékbe, amelyet egy bolhapiacon vettek kétezer-négyszáz forintért. Két kézzel körbefogta a csészét, és mélyen beszívta a felszálló gőz illatát.

Katalin végül egyedül maradt. Maradt neki a lakás, a közüzemi számlák, amelyeket már nem volt kivel megosztania, és Nóra, aki egy hét múlva összepakolta a holmiját, és búcsú nélkül elment. Talált magának egy szobát. Nem azt a dohos, vizes falút, amelytől korábban rettegett, hanem egy másikat: olcsót, de szárazat. Nem sokkal később rendes, állandó munkát is vállalt.

Katalin még próbálkozott. Eleinte háromnaponta hívta Gábort. Aztán ritkábban. Végül elhallgatott. A lakás, amelyre olyan büszke volt, kongóvá és üressé vált. A befizetetlen csekkek egyre csak gyűltek a kis szekrényen. A számításokkal teleírt füzet ott hevert a konyhaasztalon, de már senki nem nyitotta ki.

Mindenkit kézben akart tartani, és végül nem maradt mellette senki. Pénzzel próbálta magához láncolni az embereket, de éppen azokat veszítette el, akiket soha nem lehetett volna megvásárolni.

Eszter reggelente csendben itta a kávéját. Odakint apró eső permetezett az ablaküvegre, a konyhában halkan duruzsolt a rádió, Gábor pedig a mosogatónál csörömpölt az edényekkel. Apró virágos tapéta. Négy négyzetméteres konyha. Nyikorgó padló.

És egyetlen idegen hang sem, amely az ő pénzét számolgatta volna.

❦

– Anya, kérlek, ne emészd magad ennyire. Mondtam már, hogy kitalálok valamit – hallatszott András hangja az előszobából. Sűrűn, émelyítőn hömpölygött, mintha műrészvétet kevertek volna bele egy jó adag alig leplezett ingerültséggel. – Igen, értem én. Persze, hogy segítek. Na, most már pihenj egy kicsit.

Eszter nem nézett fel a könyvéből. A fotelban kuporgott, maga alá húzott lábakkal, és szinte érezte, ahogy a férje mondatai ragacsos szálakként kúsznak be a szobába. Rátapadtak a bútorokra, megültek a levegőben, és lassan az ő belső nyugalmát is körbefonták.